Nagy Ferenc: Rétközi anekdoták - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai IV. Füzetek 5. (Nyíregyháza, 2004)

Pedig azt gondolná az ember, hogy nem is akármilyen, hanem ünnepi étel kerül azon a napon vacsoraként az asztalra. Miért is vált szólássá a határozott tagadás? Hétköznapokon a paraszt családok a határban töltötték a napot. Korán reggel „früstököltek", méghozzá kiadósan ettek, hogy legyen erő a munkához. Reggeli után a háziasszony „tarisznyát tett" (kenyeret, szalonnát, hagymát) s maga is kiment a határba a családdal. Az asszony kora délután abbahagyta a munkát, hazament. Útközben kigondolta, hogy mit fog főzni. Mert azért hagyta ott a családot, hogy mire hazaérnek főtt étel legyen az asztalon vacsorára. Ötletekben gazdag volt a parasztember felesége. Nem mindennap került hús a fazékba. Sorban: pergelt tészta leves, fojtott krumpli, paprikás krumpli, cinke, lángelőtt, nyögvenyelő (sztrapacska vagy szálkás galuska), stb. Más volt a helyzet vasárnap. Ilyenkor senki nem ment a határba. Későbben keltek, későbben reggeliztek, délelőtt templomba mentek (az asszony kismisére!) a gazdasszony ebédet főzött. Rendszerint baromfit vágott vagy, amíg a leölt disznóból a füstölt hús tartott, abból készített vasárnapi ebédet. A gazdasszony annyit főzött, hogy estére is maradjon az ebédből. Ilyenkor nem állt le újra friss vacsorát készíteni. Ették a déli maradékot. Egyszer egy sokgyermekes családnál többen szomszédoltak. A játékból hazaszaladt gyermek odasomfordált az édesanyjához: „Édesanyám, mit főzött vacsorára?" — „Vasárnapnak nincs vacsorája!" — hárította el a kérdést az asszony. Azóta szólásként használják, ha valaki nem szokásos dolgot kér. „Azt már nem! Vasárnapnak nincs vacsorája!"