Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 19. (Nyíregyháza, 2011)
Várostörténet - Bácskai Vera: A magyar várostörténet-írás a 21. század elejé
A magyar várostörténet-írás a 21. század elején módszertani vita, igazi eszmecserék inkább a kisebb workshopokban folynak, és kevésbé publikusak. A kultúrtörténeti vagy posztmodern irányzat az 1990-es évek kezdete óta egyre erőteljesebb térhódítása természetesen nem jelenti azt, hogy a kulturális megközelítés vált a várostörténet-írás meghatározó irányzatává, mint ahogy korábban a társadalomtudományos irányzat sem vált domináns ágává, számszerűen ugyanis ma is többségben vannak a tradicionális utat követő várostörténeti munkák. De ahogy annak idején a ma már „régi-új"-nak titulált kvantitatív, strukturalista, társadalomtudományos várostörténet-írás nyitott új perspektívákat, ma a kultúrtörténeti irányzat tűnik a megújulás letéteményesének, noha e szerepéhez sok kutató szkeptikusan viszonyul. A továbbiakban röviden összefoglalnám, hogy mik voltak azok a fő kérdések, amelyeket a strukturalista „régi-új" várostörténet nem tudott megvilágítani, amelyek feltárását az új szempontú megközelítés céljául tűzte. Kitérnék arra is - a magam szubjektív módján -, hogy ezek a vizsgálatok eddig mennyire voltak képesek eleget tenni az elvárásoknak. Az 1990-es évek útkeresését többek között az inspirálta, hogy az erősen komparatív jellegű kvantitatív, strukturalista várostörténet-írásban az összehasonlítás, a generalizálás, a közös jellemzők feltárása során elveszett az egyes városok egyedisége, a város specifikuma és maga a városlakó ember is. A korábbi vizsgálatokban a figyelem a népességszámra, foglalkozási megoszlásra, funkcióik gazdagságára és hatósugarára, az iparosításban és modernizációban betöltött szerepük közös vonásaira összpontosult. A tipizálások ugyan finoman differenciálták a különböző csoportokba sorolható városok különbségeit, de a csoportokon, kategóriákon belül már nem ügyeltek az egyedi jellegzetességekre. A várostörténet mindinkább összeolvadt a társadalomtörténettel, és inkább a makrojelenségek helyi vizsgálati terepévé, mint a városi társadalom specifikumának kutatásává vált. A generalizálás, a közös jegyek kimutatása során elsikkadt az a fontos tény, hogy minden város egyedi, sajátos, belsőleg koherens társadalmi organizmus, olyan külön entitás, amelyet csak a maga egyedi minőségének ismeretében érthetünk meg. A város e specifikuma iránt a középkori és kora újkori város kutatói sokkal nagyobb érzékenységet mutattak, mint a modern városokkal foglalkozó történészek, hiszen e korszakban sokkal hangsúlyosabb volt az autonóm város önállósága, függetlensége, egyértelműbb, hogy ezek a városok többé-kevésbé zárt univerzumot képeznek. A 19-20. század kutatói viszont úgy vélték, hogy az állam növekvő befolyása olyannyira uniformizálta a városok szervezetét, életét, oly mértékben korlátozta autonómiájukat, hogy kérdéses, vajon lehet-e a 20. században a városról, mint önálló, sajátos entitásról beszélni. E kételyt 205
