Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 19. (Nyíregyháza, 2011)
Forrásőrző intézmények és források határon innen és túl - Takács Zsolt Gusztáv: A tizedes meg a többiek. Tóth Elemér naplója
Takács Zsolt Gusztáv de messziről, de mi csak lövünk. Azután egész idejön mellénk a túlsó oldalra és szórja ránk az ólmot. Erősen kopog a szikla, de belőni nem tud. Várjuk a nyulakat, mikor ugranak ki a bokorból. Már kezd unalmassá válni, fáj a fejem, a szemem az erős nézéstől. Már nem mernek az átjárón jönni, hanem úszva jönnek a vízen. Megszólalnak az ágyúink hátulról, nagyon szépen lövik a szigetet, dönti a fákat egymás után. Nagy kiabálás hallatszik, telitalálat érte a fedezéküket. Egy idecsapódik elibém a vízbe ötven méterre. Hullámzik a víz, már hatvankettő átment, és most megálltak. Úgy látszik, várják a szürkületet, mert estére nem mernek ezen az oldalon maradni. Fáj a karom is a sok lövöldözéstől. Kezd szürkülni, jön egy, utána még egy. Unalmas már, mondom, hadd menjenek, nem lövöm őket. Ameddig tudtuk olvasni, 110 ment át. Ahogy nem lőttem őket, a víz szélén gyűltek össze. Fogom a golyószórót, teljes tárával közéjük lőttem. Volt aztán lótás-futás, kiabálás. Este 7 óra, felkeltem az embereket, kijöttek figyelni. Bejöttem a dekungba, még itt voltak a gránátosok. Na, mondom, a vadászat befejezve. Megmosakodtam és vártam a vacsorát, nemsokára meg is érkezett. A szakaszparancsnok azt mondta, hogy kapok két ember erősítést, de nem jött. Érzem, hogy nagyon fáradt vagyok. Vacsora után írni szeretném a naplót tovább, hozzá is fogok. írok, egyszer csak ráesek a lámpára. Hiába, nem megy. Arra leszek figyelmes, hogy az egyik ruszin gyerek bejön, és levágja magát a földre, jajgat. Tizedes úr, segítsen rajtam! Megijedek, azt hittem, hogy kilőtték a figyelőállásból. Kérdem tőle, de nem, hanem a szíve alatt mondja, hogy fáj. Vergődik, aztán beküldőm a másik ruszint, aki bevitte a faluba. Már csak heten vagyunk, fogyunk, mint a hold. Egy a kórházba, a másik azt hiszem idegösszeomlást kapott. Egy emberem van, ami ér valamit, a többi nem ér 2 fillért. Ma is az egyik románt kiállítom hátra figyelni, nehogy itt a bokrok között megtámadjanak, mert hátulról jobban kell tartani, mint elölről. Otthagyta az állását, bejön, mert ő fél. Hát ilyen emberekkel az idegeim, azt hiszem, hogy fölmondják a szolgálatot. Alighogy elmegy ez a ruszin beteg, jön be az egyik román hátulról, hogy beszédet hall és lát egy embert. Kérdem, magyarul beszél? Azt mondja, nem tudja. Ahelyett, hogy odamenne és megkérdezné, hogy ki vagy, mi vagy, ő bejön értem, de ez így megy minden éjszaka tízszer. Fölveszem a gránátot, pisztolyt és megyek. Hát a géppuskások ássák a dekun- got. Aztán elmegyek a husztiak felé, megyek vagy 500 métert a mogyoróbokrok szélén. Sehol senki. Na, mondom, jól nézünk ki. Visszajöttem, mert féltem, hogy belém lőnek, azt hiszik, orosz vagyok. Megnéztem az embereket és mondtam, ha valami baj van, költsenek föl. így aztán lefeküdtem 19 órakor és aludtam reggel ötig. Augusztus 30. Nem tudom, milyen nap van, csak a napló után írom a számokat. Nézem a naptárt, hát vasárnap. Most a legnagyobb csönd van az egész vonalon. Éjjel 11 óra. Máma volt a legszebb napom, mióta itt vagyunk, mert most a vacsorával hoztak 13 levelet, közte kettő Édesapámtól, kettő Magdustól és Tóth Margittól a többit. Most dörrent egy ágyú, itt előttünk, hát mindjárt le is írom, mert már nagyon szokatlan csönd volt egész este. Most hozta a szakaszparancs a hírt, hogy kérte a zászlóalj, hogy terjesszék fel azt a tizedest, aki legjobban kivette a részét a tegnapi munkából. Jajgat a lövedék, itt a fejem fölött, úgy látszik, hogy nem bírja senki a csöndet. Szóval, ma vitéz lettem! Most már várom, hogy mit kapok érte. A levélolvasással készen vagyok, csak 188
