Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 19. (Nyíregyháza, 2011)
Forrásőrző intézmények és források határon innen és túl - Takács Zsolt Gusztáv: A tizedes meg a többiek. Tóth Elemér naplója
Takács Zsolt Gusztáv oroszok kegyetlenül, látom, hogy a husztiaknál már a puskások mennek előre. Én mondom, megyek, mert nem tudok lemenni a faluba. Beérek lassan a faluba, de a lövöldözés egyre nő. Hát, mindegy, én reggelizek és lefekszem. Alighogy betakarózom, jön egy ember, hogy keljek föl, mert a hegyen irtó nagy hajrá és jajgatás van. Gyorsan fölkelek, fölköltöm a két emberemet és megindultunk a százados úr lakása felé, de már jön az összes ember, aki a faluban van. A százados úr is kérdi, mi van, Tóth? Mondom, nem tudom. Megindultunk aztán kifelé. Beszaladtam még egy puskáért, mert a géppisztollyal csak két tárat hoztam be. Aztán megyünk, de már vége volt. Megállást vezényeltek, már akkor rengetegen voltunk a hegyoldalon. Aztán a százados úr elmegy előre egy tüzér századossal. Egyszer csak, megint megszólalnak az orosz aknavetők, ismét lövik a hegyet. A százados úrék visszajöttek és mondja, hogy a hegyen van egy halott fej nélkül. Hozzuk ki és menjek a huszti aknafigyelőhöz, és tudjam meg, mi a helyzet. Gondoltam, hogy ennek a fele sem tréfa. Lövik a hegyet, és én menjek, de hát parancs. Aztán szedtem magamhoz még vagy négy embert, és megindultam a búzában az ösvényen, de a halottat nem látjuk sehol sem. Hoznak egy sebesültet, össze van roncsolva a feje. Robban az akna két oldalt, hol itt, hol ott, már láttam, hogy az oroszok is belátnak. Mondom, húzódjunk le. Jön velünk egy ember szembe, kúszik szegény, de úgy meg van ijedve, hogy alig tud beszélni. Kérdezősködöm tőle, hogy messze van-e a futóárok. Azt mondja, 50 méter. Gondoltam, hogy ez már nem játék. Nagy nehezen aztán mi is bekúsztunk az árokba, és elmentünk a figyelőhöz. Egy őrmester volt ott és egy puskás rajfészek. Mondják, mi a helyzet. Hát ez a husztiak legutolsó fészke, ami énvelem szomszéd, kb. 300 méterre. Mutatják, hogy itt jöttek be, vagy 150-200-an. Aztán beleszaladtak egy géppuskás tűzbe és hullottak, mint a kéve. Sok már föltartotta a kezét, de hát csak lőtték őket a mieink, és azt mondja a hadapród, hogy elhúzódtak jobbra, vagyis az én állásom felé. Megijedtem, hogy kint maradt öt emberem, azoknak most végük. Aztán ott van egy halott, az őrmester legénye volt. Mondom neki, hogy kivisszük. Kérdi megijedve, hogy most? Mondom, most. Beletettük egy sátorlapba, és megkezdtük az árokban húzni, alig tudtuk a keskeny árokban kihúzni szegényt. Mikor az árok végéhez értünk ott két ember lefeküdt, és nagy nehezen kihúzta. Aztán hason kettő húzta, én meg toltam, hát vagy 150 méteren így jöttünk. Aztán már lehetett hajolva jönni. Alátettünk egy puskát és úgy hoztuk tovább, mikor már holttérbe értünk, kiáltottam egy egészségügyi járőrnek, és azok elvitték. Aztán jelentettem a százados úrnak, hogy a parancsot végrehajtottam. Aztán ő bement a faluba telefonálni, mi pedig beültünk egy dekungba és beszélgettünk. Vagy másfél óra múlva jön, azt mondja, Tóth, gyerünk. Kérdem, hova? Azt mondja, kimegyünk abba az állásba, ahonnan a halottat hoztátok. Hát menjünk! Kimentünk szerencsésen. Visszafelé elmentünk mind a ketten megkeresni azt a fejnélküli halottat. Meg is találtuk, feje nem volt, puskája ott volt tőle 10 méterre darabokban. Kiáltottam a husztiaknak, hogy vigyék el. Bejöttünk a faluba, 10 óra volt, lefeküdtem, de 12-kor már fölzavartak. Aztán vételezni kellett lőszert, élelmet és eljött az este. Alvás nem volt, alig vártam, hogy kijöjjek, nincs-e valami baj. Hát hála Istennek, nincs. Mondják, látták mikor mentek visszafelé az oroszok, de csak az utolját, és nem 186
