Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Galambos Sándor: ”Fejünk fölött a gránát és srapnel fütyölve járt” Varga György káplár jegyzetei az első világháborúból

evvel, talán vesztit érzi. Én állva nem látok ellenséget, és ha lefekszek, akkor látok? Persze nem szóltam semmit, csak lefeküdtem és lőttem. Mindjárt parancsolta: forverc, előre! Szaladtunk felfele. A svarmomban volt egy kis fiatal regruta, amelyik a tyúkot megtisztította, mikor átmentünk a Drinán, és még akkor is nála volt. Ő, szegény, nem tudott beszélni tótul, és húzódott hozzám. Ahogy szaladgáltunk előre, kevés pihenéssel, ő, hogy gyenge volt, mindig mondta nekem, káplár úr, ne siessen, nem bírok már menni. Én persze sajnáltam, és mondtam neki, nem maradhatok el itt magával, mert nekem muszáj menni a svarmommal, de ha maga nem bír, jöjjön lassan utánunk. Majd elér ő, mondta, de fél maga maradni. Vigasztaltam, hogy ne féljen, csak jöjjön úgy, ahogy bír. így haladtunk raj vonalban felfele a hegyre. 0 egy kicsit hátra maradt, jött lassan. A főhadnagy, hogy hátra nézett, látta, hogy egy elmaradt, kiáltott neki, hogy forverc, és mindjárt célba vette és lelőtte. Én is néztem hátra, hogy mire céloz a főhadnagy, hát látom, hogy a kis baka felbukott, de mi csak mentünk előre. Nem jólesett, hogy miért lőtte le, hiszen nem hibázott semmit, csak nem bírt már szaladni. Felértünk a hegyre, oda még jobban lőtt az ellenség. Ahogy megállottam egy bikkfánál, mindjárt egy golyó kidugta az orrát a fa oldalán éppen a szám iránt, de az volt a szerencsém, hogy nem jött ki egészen, csak félig, mert ha az egész kijött volna, én ezt ide nem írtam volna. Onnan beleugrottam egy pocsolyás gödörbe. Lövöldöztünk, de az ellenség is nagyon lőtt. Annyi volt a következő hegyoldalon, mint a zsámiska. Tőlem a főhadnagy jobbra volt vagy tízlépésnyire, egy fa mellett állott. Egy pár pillanat múlva arra nézek, hát látom, hogy ki van terülve hanyatt. Azt gondoltam, hogy az éjjel nem aludt, hát alszik, és lőttem tovább az ellenségre. Úgy szórta a földet rám az ellenség golyója, majd eltemetett. Megint nézek arra, és akik közelebb voltak hozzá, kérdem, mi van a főhadnagy úrral. Feleli egy Láncsun nevezetű fiú, meghalt már. Megüzentem a hadnagy úr Bánónak, az a balszárnyon volt. Ő, szegény, nagyon félénk ember volt. Mikor meghallotta, hogy a főhadnagy úr elesett, megkezdett szaladni visszafele, mert ő mindig azt mondta, nem akarom ebben a görbe országban hagyni az életem. Többször mondta nekem is, Varga, vigyázzunk, nem akarom itt hagyni az életem. Szegény mégis ott hagyta. Harmadnap múlva meghalt, a kapitány úrral együtt. így aztán, hogy látták a fiúk, hogy a hadnagy úr szalad vissza, mindegyik elkezdett szaladni. Nem vettem észre, csak lövöldöztem. Egyszer csak azon veszem észre magam, hogy már magam vagyok. Nézek hátra, már messze szaladnak visszafele. Nézek előre, hát a szerbek meg már jönnek felém. Felugrók, már mindegy, így gondoltam, ha lelőttök, itt maradok, de másképp nem. Ők persze kiabáltak (ne ucsekáj komsia us ti nása), ne szaladj sógor, már te a mienk vagy. Csak vagy tízlépésnyire voltak tőlem. Én nem dobtam el semmit, mint a többi, hogy még hajadonfőn is szaladgált visszafele meg mindenét eldobott. Felugrottam és szaladtam, úgy lőttek utánam, csak úgy csengett a fülemnél a golyó. A jó Isten mégis megsegített, hogy