Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Galambos Sándor: ”Fejünk fölött a gránát és srapnel fütyölve járt” Varga György káplár jegyzetei az első világháborúból

hogy hald!, de ők nem láttak, hogy sötét volt. Leugráltunk, megállítottuk a miénket, az meg nekiment. Ültek rajta hárman, egy őrmester, egy szakaszvezető és egy káplár. Ahogy összeütköztek, a szakaszvezetőnek eltört a lába. Bekötöztük és veszekedtünk egy kicsit, és így elmentünk mi is, ők is. Ahogy hazaértünk, jelentettem elébb az őrmester Cofilkánicsnak. Ott volt a számvevő őrmester is, az persze haragudott, hogy miért nem vigyáztam, mert neki barátja volt az a szakaszvezető. Olyan polyák

14 volt, mint ő. Aztán jelentettem a kapitány úr Vukajevicsnek (azaz a századparancsnoknak), hogy mi történt. Kihallgatott, és beszélt az állomásfőnökkel. Az mondta, hogy azokról nem tudott semmit, hogy az állomáson voltak, neki nem jelentettek semmit, hogy ott vannak, és hogy menni akarnak vissza a hídhoz. Tehát így a kapitány úr nekem adott igazat, azt mondta, én a szolgálatomnak eleget tettem, oka nem vagyok a szerencsétlenségnek. Aztán ott egy üres iskolában voltunk, dekungot csináltunk, míg végre letelt az augusztus hónap. Nyomult az ellenség előre. Szeptember 2-ikán vagy harmadikán már a fél század - amelyik túl volt a Drinán - szignálta, hogy közeledik az ellenség, míg végre őket is elverték onnan. Alig tudtak elmenekülni, mi is a dekungban éjszakáztunk hatodikán és hetedikén a Drina-parton. Hideg volt éjjelenként, nagyon kihűltem a takarásban. Nyolcadikán virradóra (azaz Kisasszony-nap reggelre) olyan beteg lettem, hogy korán hajnalban, mikor hozták a szakácsok a kávét, nem bírtam kimászni a takarásból. Jött az őrmester és mondta, menjek ki kávét inni, de nem bírtam még szólani sem. A freiter Vilicska, aki mellettem volt, mondta neki, hogy őrmester úr, káplár Varga nagyon beteg, az éjjel mindig nyögött. Az mondta, mi a baja, he felkél a kapitány úr, menjen hozzá és jelentse, hogy beteg. Megvirradt, és a kapitány úr éppen ott feküdt a főhadnagy úrral közel hozzám. Engem kihúztak a takarásból, és megálltam a kapitány úr előtt. Jelentettem neki, hogy nagyon beteg vagyok és eldűltem. Mindjárt parancsolta, hogy két szanitész azonnal vigyen engem hátra a Irénekhez, de hamar, míg egész világos nem lesz, mert akkor már nem lehet, mert lát az ellenség és lőni fog. Engem elvittek, voltunk ott többen, és hogy odavittek, a polák számvevő őrmester még veszekedett a betegekre. Eszméletlenül feküdtem egy diófa alatt. Aznap estére jött egy bosnyák katonaorvos, és megvizsgált bennünket. Aki bírt menni a lábán, ment be Rogaticára, de én nem bírtam még fel sem állani, pedig nagyon szerettem volna onnan menekülni, mert oda is nagyon vert a srapnel meg a gránát, csak igaz, ott hegy közt voltunk, bújóhelyen. A doktor aztán megvizsgált, és látta, hogy nagybeteg vagyok. Telefonált Szarajevóba, hogy jöjjön értem automobil. Másnap úgy tíz órakor jött. Felültem, bevitt Rogaticára. A kórházban megvizsgált az orvos, és lefektettek egy ágyra. Egy pár nap elteltével könnyebben lettem. Négy nap múlva már muszáj volt kimenni a kórházból, ha nem is akartam. Mondtam, hogy még beteg vagyok, de mindhiába. Közvetlen a 34-es kaszárnyába mentem szolgálatot 14 lengyel