Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Takács Péter: Várak, kastélyok kúriák Szatmár megyében

A rendiség 1351 és 1848 közé ékelődő fél évezredét legfeljebb a történelmi, társadalmi szükséglet diktálta szakaszokra lehet bontani a nemesség lakhelyét illetően. 1526-ig, pontosabban az iszlám civilizáció és a kereszténység között dúló engesztelhetetlen harc kibontakozásáig - a magyar nemesség lakhelye és életmódja kis késéssel ugyan - szinkronban volt az Európában divatozó életmóddal és lakáskultúrával. 1526 és 1717 között a Kárpát-medence előkelőségei, más néven nevezve: a politikai és gazdasági elit a várakba és a csataterekre kényszerült. 1717-re viszont annyi hátrány, pénz- és piachiány, rendezetlen birtokviszonyok, természetbeni szolgáltatások, kényszerű munkajáradék tapadt a nemesi birtokhoz, hogy praktikus okokból képtelen volt karakterisztikusan elkülönülni szolgálónépeitől. A vár környezete - funkciója és hadinépe szertelensége miatt - éppúgy alkalmatlan volt parképítésre, mint a nemesi udvarház vagy kúria a határ- és telekrendezésekig. A középkor folyamán kialakult telekrendszert az Alföldön szétzilálták a háborúk, de már a törökök előnyomulása előtt összezavarta a rendezett telekrendszert a falvak pusztásodása. A mezővárosokba, nagyobb falvakba áramló lakosság szétfeszítette az antiqua sessiok határvonalait. A telkek zsugorodni kezdtek, a települések belterületének a közbiztonsága labilissá vált, a külterületen pedig a biztos pusztulással volt egyenlő akár parkkal, akár anélkül lakhelyet tartani. A nemesi elzárkózást, a lakhelyek parkokba rejtését gátolták a történelmi idők, a köznemesek ház- és udvartartásának szolgákkal való megnépesedése. A ház belső cselédei (fűtő, kocsis, udvargazda vagy kulcsár, dominális bíró, szakács, fejőnők), az udvarház és allódiumok, majorságok nem robotos szolgálónépei (béres, vincellér, méhész, kertész), a majorsági aprójószágok (tyúk, kappan, kacsa, liba, nyúl, pulyka, galamb) gondozói, a gazdaságban és a ház körül foglalkoztatott kontárok (kovács, kerékgyártó, fafaragó, szövőmester, szabó, esetleg bőrműves, az úr háznépéhez szegődött tanító, borbély), mind-mind lakhatott az udvarházban. A kúria vagy udvarház portáján épültek meg a magtárak, kamrák, a pincék, az apró- és fejősjószágok istállói, a takarmány- és szerszámtároló csűrök... Itt lebzseltek a házőrző- és vadászebek, itt mászkáltak az egerésző macskák, itt tartották a vadászsólymokat, s ide hordták be szolgáltatásaikat és ajándékaikat a jobbágyok, egyéb rendű szolgálók. Sem a rendezett, sem az őstermészet sajátosságait őrző parkot nem tűrte a 16-17. században a család és szolgálónépek önellátására berendezkedett köznemesi udvarház. Egyszerre volt az a természeti javak raktározó és feldolgozó helye, a belső cselédek lakhelye, az úri és cseléd gyerekek játszótere, a kúria belső és külső szolgálóinak rendszeres gyülekező helye, a közeli és távoli rokonok, ismerősök, haditársak fogadóhelye, futárokat váró és megvendégelő „állomás", információs központ és „logisztikai bázis". Többnyire itt étkezett a plébános, itt töltötte délidejét a prédikátor, a kántor. Helye volt az ebéd- vagy vacsoraasztalnál a társalkodónőnek, a nyelvtanárnak, a feleség és férj rokonainak, a vadászmesternek...