Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)
Köszöntő sorok - Margócsy József: Ibránytól Ibrányig Nagy Ferenc pályájának állomásai
tanul - tanult is. És ekkor jött az a figyelmeztető betegség, amelyik világossá tette, hogy ilyen nagy tempóban kész öngyilkosság ennyit tanulni, dolgozni. Ekkor találták meg a fenntartók a csendesebb, kevesebb személyzettel működő munkahelyet Nagy Ferencnek, így került a Jósa András Múzeumba, majd a levéltárba, ahol előbb az igazgató helyettese, majd igazgató lett. Újbóli találkozásunkkor én már nyugdíjasként mindennapos látogatója voltam a levéltárnak, ahol természetes örömmel „fogadtam" őt. Amikor a megyei közgyűlés megválasztotta a levéltár vezetésére, másnap már - mintegy bemutatkozás gyanánt - leszereltette az igazgatói iroda kettős ajtajából azt, amelyik mindenféle zavar elhárításának okából még külön hangfogóként működött régebben. Örömmel tapasztalhattuk, hogy a levéltári munkát nem zavarták a puritánosított ajtók, ráadásul lassanként a növekvő munkamennyiséget ellátandó alakult ki a stabil alkalmazotti létszám: voltak, akik ugyan szülési szabadságra mentek, de visszajőve itt folytatták régi munkájukat. Ennek is eredménye, hogy a levéltár dolgozói a ciklus lejártával újra ajánlották Nagy Ferenc kinevezésének meghosszabbítását, amely mostanig tartott. Nem felejtem el, hogy amikor a főiskolán a takarékossági intézkedések miatt megszűntek az óraadás lehetőségeim, másnap már mint szaktanácsadó a levéltár szerződéses alkalmazásába kerültem. Szíves házigazda, mint saját családi otthonában úgy a levéltárban is - ezt mindenki tapasztalhatta. A levéltári napok vagy éppenséggel az országos találkozók részvevői is részesülhettek a szíveslátásában. Természetesen ugyanaz a hangulat uralkodik a levéltárban: az ügyfélszolgálatban az érdeklődők vagy a kutatók is szívesen látott vendégek. Amikor valamelyik kollégának névnapja, vagy az itt még nyilvántartott Nők napja volt, az ajándékot mindig ő adta át és mindig volt valamilyen „textusa", amelyre rátűzhette az ünneplő kollégának szóló aktualitást. A 42. évfolyamát szerkeszti a negyedévenként megjelenő Szabolcs-szatmár-beregi Szemlének a szűk körű szerkesztőséggel együtt, és e minőségében biztatja a fiatalabbakat, hogy írjanak, kritizáljanak, mert ezen a téren is van tanuló kategória, amely mindig függ a készülő írásmű és tárgya milyenségétől. Határozott egyéniség és hasonló magatartásra készteti azt a helytörténeti pályázati bíráló bizottságot is, amelyik a nyári-őszi megyei pályázat zsűrijét alkotja: a főiskolai történelem tanszéke, a múzeum, a levéltár és a megyei könyvtár kiküldötteiből áll. Nevelő eszköz ez is a levéltárosok számára: nekik is fel kell nőni a legfontosabb témák kezeléséhez és bizonyítani kell, hogy a levéltáros nemcsak az archiválás kevéssé színes mesterségét folytatja, hanem képes az általa rendezett anyagok kezelésen túl szintetikus képet alkotni. Amikor most búcsúüdvözlésre törekedtem, Az ember tragédiájához fordultam, hogy ünnepélyesebb lehessek - ez a mű most is útmutatóul szolgál:
