Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 15. (Nyíregyháza, 2001)
Változás és folytonosság - Szakály Sándor: Trianontól Párizsig (Magyarország lehetőségek és kényszerek között, 1920–1947
társadalom célja volt, még ha esetlegesen annak mértékét, mikéntjét az egyes politikai erők és csoportok másként is ítélték meg. A magyar politikát a különböző belső és külső tényezők, illetve a társadalmi igény egyre inkább az előbb említett „támogató országok" felé irányították. Az ország a „meg nem értés" és a „remélt segítség" vágyai között olyan kényszerpályára került, amelyről - megítélésem szerint - szinte lehetetlennek tűnt letérni. Amint közeledett az egyesek által 1919-1920-ban húsz esztendőre kötött fegyverszüneti időszak vége, úgy gyorsultak fel az események Európában, illetve Európán kívül, melyek egy része Magyarországot sem hagyta érintetlenül. Magyarország számára a háború nélküli „győzelmek" sorát az 1938-as esztendő hozta meg, amikor is a kisantantállamok képviselőivel 1938 augusztusában a jugoszláviai Bledben folytatott tárgyalások eredményeként azok elismerték Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát - gyakorlatilag ezzel hatályon kívül helyezve a trianoni békediktátum katonai előírásait -, melyért cserébe Magyarország lemondott a szomszédos országokkal szembeni fegyveres fellépésről. 10 Nem sokkal később pedig a müncheni egyezmény (1938. szeptember 30.) következményeként magyar-csehszlovák tárgyalások indulhattak meg a két ország közötti területi kérdések megoldásáról. A tárgyalások, melyek Komáromban zajlottak le, végül is nem vezettek eredményre, bár az utolsó csehszlovák - ténylegesen szlovák - ajánlat és a magyar követelések között csekély eltérés mutatkozott." A sikertelen tárgyalások eredményeként a csehszlovák és a magyar állam között kijelölendő új határokról végül is döntőbíráskodás határozott. A döntőbírói szerepet Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter töltötte be, akik 1938. november 2-án a bécsi Belvedere palotában meghúzták Magyarország és Csehszlovákia új határait, amelyet a nemzetközi közvélemény és a kérdésben a két nagyhatalomnak szabad kezet biztosító Franciaország és Nagy-Britannia is elfogadott. A döntés értelmében Magyarország visszakapta Felső-Magyarország területének jelentős részét, amely területen a visszatért népesség több mint 80 százaléka magyar nemzetiségű volt. Az 1938. november 2-ai döntés a magyarországi politikai élet szinte valamennyi szereplője számára az addigi revíziós politika helyességét igazolta és annak továbbfolytatását „sugallta". 1939 tavasza ismét igazolni látszott ezen vélekedéseket, amikor is Magyarország számára lehetőség nyílott az 1938 őszén még elutasított igény, Kárpátalja visszacsatolására. Az önálló Szlovákia kikiáltásával és a maradék „Csehszlovákia" német megszállásával szinte egyidőben kaptak lehetőséget a magyar királyi honvédség csapatai, hogy elfoglalják Kárpátalját. Az 1939. március 15-én megindított akció gyakorlatilag 10 A bledi tárgyalásokra vonatkozóan lásd Ádám Magda: A kisantant 1920-1938. Bp., 1981. 221-227. 11 A komáromi tárgyalásokra 1938. október 9-e és 13-a között került sor. A magyar szakirodalom korábban arra utalt, hogy a csehszlovák fél csak csekély engedményekre lett volna hajlandó Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 1919-1945. Bp., 1988. 194. -, ma már viszont ismeretes, hogy a végső ajánlat néhány nagyváros kivételével megegyezett a november 2-ai ún. első bécsi döntés határozataival.
