Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 15. (Nyíregyháza, 2001)

Változás és folytonosság - Szakály Sándor: Trianontól Párizsig (Magyarország lehetőségek és kényszerek között, 1920–1947

A magyar békedelegáció az érdemi döntésekre gyakorlatilag nem tudott befolyást gyakorolni. Hiába volt a magyar küldöttség vezetőjének Apponyi Albert grófnak kitűnő franciasággal elmondott - és angolul és olaszul is összegzett - érvelése tényekkel alátámasztva, a korrekciós javaslat nem talált meghallgatásra, a győztesek hajthatatlanok maradtak. A küldöttség visszatért Budapestre és lemondott megbízatásáról. Nem volt tagjai között olyan személy, aki vállalta volna a megalázó feltételek aláírását. A szerződést azonban alá kellett írni! Két - a továbbiakban politikai szerepet vállalni nem akaró - személy, Benárd Ákos népjóléti és munkaügyi miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ látta el végül is kézjegyével a magyar békeszerződést 1920. június 4én a versailles-i királyi kastélyt övező hatalmas park Grand Trianon nevű palotájában. A történelmi Magyarország 282 870 km

2-nyi területének több mint a két harmadát ebbe Horvátország nincs beleszámítva, mivel az nem volt Magyarország része - és magyar nemzetiségű lakosságának megközelítőleg egy harmadát veszítette el. A közel 19 milliós európai középhatalomból, a 8 millió lakost megközelítő kis állam lett. A békediktátum megfosztotta Magyarországot területének nagy részétől, meghatározó ásványi kincseitől, erdeitől, folyóitól, vasútvonalaitól, iparának egy részétől... A békediktátum előírásai erősen korlátozták az ország szuverenitását, meghatározták a fegyverben tartható haderő létszámát és „milyenségét" - 35 ezer fő, toborzott legénység, behatárolt tiszti és altiszti létszám (1750, illetve 2335 fő) -, a fegyverzeti lehetőségeket, jóvátételt írtak elő, az ország pénzügyi, gazdasági és politikai ellenőrzés alá került.

6 Ennek következtében kérdésessé vált, vajon képes lesz-e Magyarország kitörni ebből az elszigeteltségből, talpon tud-e maradni, avagy visszalép a balkáni államok színvonalára, és egyre távolabb kerül attól az Európától, amelynek a XIX. század második felében az egyik leggyorsabban és leglátványosabban fejlődő országa volt. Az 1919-1920-ban hatalomra került - magát következetesen ellenforradalminak nevező - rendszer, illetve annak minden kormánya, a különböző politikai erők - szinte kivétel nélkül - egyetértettek abban, hogy a legfontosabb feladat az országot megalázó, gazdasági és társadalmi életét szinte teljesen szétziláló „békediktátum" megváltoztatása. Ehhez azonban partnerekre, szövetségekre lett volna szükség, hiszen Magyarország a kisantant államainak gyűrűjében nemcsak védtelen, de szinte teljesen elszigetelt is volt, és a szomszédok részéről a legcsekélyebb megértésre sem számíthatott. Az első érdemi próbálkozások - az 1920-1921-es sikertelen „francia kísérlet" után - dél felé irányultak. A kisantant létrehozásában komoly érdemeket magáénak tudható Olaszország a Párizs környéki békeszerződések aláírása után a „győztesek nagy vesztese" lett. Területi és egyéb igényeit az aláírt szerződések csak részben elégítették ki és a térségben nem jutott meghatározó politikai, gazdasági és katonai szerephez. Utóbbiak kiépítéséhez neki is társakra volt szüksége. A Mussolini nevével fémjelzett Olaszország az 1920-as évek közepétől a magyar „kívánságok" támogatójává lépett elő. Ennek alapját kétségtelenül a mindkét ország számára ellenfél-ellenségnek tekintett délszláv állam - a Szerb-Horvát-Szlovén 6 A trianoni békediktátumot a magyar nemzetgyűlés az 1921. évi XXXIII. törvénycikként fogadta el és iktatta törvénybe. Teljes szövegét lásd Magyar törvénytár 1921. évi törvénycikkek. Bp., 1922.