Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 13. (Nyíregyháza, 1999)

Helytörténeti tanulmányok - Megyetörténet - Pók Judit: A csavargósan járó Tisza (Néhány munkálat a folyón az általános szabályozás előtt)

megvizsgálására a Helytartótanács 1814. július 5-én rendeli ki br. Vay Miklóst, aki az érintett három megye küldöttségével megjelenik a helyszínen. Először megszemlélik a Salamonnál lévő, mintegy másfél méter magas, belülről sövénnyel font és megerősített töltést. Itt magát a partot is igen keskenynek és gyengének találják, és úgy látják, hogy a Tisza eredeti medrét csaknem egészen elhagyta, és a mesterséges parthoz igen közel van. Félő, hogy nagyobb áradáskor a töltést is áthágja, és akkor minden bizonnyal beleszalad a Latorcába, onnét pedig a Bodrogközre. Salamonnál egyébként rendkívül kanyargós a Tisza, 1800 m egyenes folyás után itt hirtelen visszatekeredik, majd 2800 m-es szakaszon három olyan kanyarulatot ír le, amelynek hat ágából a leghosszabb 1800 m, de a többi öt is megvan 1300 m. A küldöttségek javaslata e három salamoni kanyarulat átvágása egy újonnan ásandó meder révén, amellyel a Tisza szakadásától mintegy 1300 m-rel távolabb esne, és amellyel a Latorcába való szaladástól Zemplén és Ung megye örökre megmenthető lenne. A másik nagy szakadás 1814-ben Csapnál következett be. Ung megye egyébként már 1801-ben jelezte Szabolcsnak, hogy a Tisza „maga rendes folyásáról elfelejtkezvén ", Csap felé vette irányát, ahol alig egy méteres (fél ölnyi) töltés tartóztatja fel.

14 Ez a gát évenként foltozgatva 1813 decemberéig bírta, amikor is 68 m hosszúságban, 11 m szélességben szakadt itt ki a folyó. Egy év alatt a szakadás hosszúsága 151 m-re növekedett, meggátolására Zemplén és Ung megye legalább 40 000 vesszőt hordatott ide és rengeteg karót veretett le. A küldöttségek szerint teljesen haszontalanul, mert a további veszedelmet egyedül az átvágás tarthatja távol, amelyet úgy kell kivitelezni, — mivel itt a folyó erejét úgymond egyszerre kell elvenni —, hogy egy 750 m hosszú árkot 110 m szélességben kell ásni. Az átvágás a zsurki határba esne, 35 hold földet érintve, azaz a földesúr tetemes kárával járna, akit megegyezésük szerint teljes kárpótlás illet meg. Azt mondhatjuk tehát, hogy 1814-ben mindhárom érintett megye megegyezett az átvágásokban. Az ügy azonban korántsem érkezett végső megoldásához, még két évtizednek kellett eltelnie, mire megvalósulhatott ez, az abban a korban igen nagyszabású vállalkozás. Több oknál fogva ugyanis nem kezdődhetett el a munka. Nevezetesen a Tisza éppen áradt, meg kellett várni az apadást. Aztán a költségek felét a megyék a Helytartótanácstól, a felemelt só árából kívánták finanszírozni. A Helytartótanácstól várták azt is, hogy határozza meg közöttük a munka felosztásának arányát. A kormánybiztos mindezeket felterjeszti a kormányszékhez, és egyúttal utasítja Zemplén és Ung megyét, hogy mivel a Tisza már apad, a munkát kezdjék el. Szabolcsot — amely a Helytartótanács rendeletére várva, nem hajlandó munkásokat adni — megkeresi, hogy legalább a másik két megyét ne akadályozza, amelyeket pedig azzal kecsegtet, hogy maguk is sokra juthatnak az új csatorna ásásában és 14 Uo. Fasc. 2. No. 143. 1801. 160