Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 12. (Nyíregyháza, 1997)
Czövek István: A közigazgatás kialakulása és fejlődése a feudális kor végéig (1001–1526)
nemzetségből Tamás ispán hadi szolgálatai fejében Imre királytól Kékes, II. Andrástól Fentős erdőbirtokokat kapta Szatmárban. 15 A szabolcsi várbirtokok nagyrészét a Guth-Keled nemzetség nyerte. 16 IV. Béla 1245-ben István, királyi udvarbírónak adományozta Halász, Tímár, Nagyfalu és Gáva földeket. 17 A várbirtokok feldarabolása nemcsak a királyi vármegye széthullását, hanem a nagybirtokosi réteg megerősödését is elősegítette. Éppen velük szemben kényszerült az uralkodó a serviensek mozgalmára támaszkodni, renddé válásukat elősegíteni azzal, hogy a vármegyén belüli önkormányzatuk kiépítésére lehetőséget adott. Az egyre jobban megerősödő tartományúri hatalommal szemben akár várépítésre is kaptak engedélyt, mint a nyíri nemesek 1283-ban Kun Lászlótól: "... mivel nyíri (de Nyr) nemeseinknek, azaz királyi servienseinknek személyük és vagyonuk védelmére alkalmas erősség építésére nincs megfelelő helyük, engedélyeztük nekik, hogy Tarcal hegyén, a Tisza és a Bodrog összefolyásánál saját védelmükre várat építsenek, ... olyan várat építsenek, hogy azzal minket jobban tudjanak szolgálni." 1 * A királyi és nemesi vármegyék párhuzamosan léteztek. Amikor a nádor kivált a királyi bíráskodásból a törvényszékét egyrészt saját kúriájában, másrészt vidéken kezdte tartani. A korai feudalizmus közigazgatási rendszerének az a sajátossága, hogy elsődlegesen a jogszolgáltatásból fejlődött ki, a vármegyére is igaz. A zalai serviensek 1232-ben kelt kehidai oklevele az első forrás arra vonatkozóan, hogy saját, belső ügyeikben bíráskodási jogkört kaptak. Ebből az igazságszolgáltatási funkcióból bontakozott ki a nemesi vármegye önkormányzata, közigazgatási és katonai feladatai. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy az első választott tisztviselők a szolgabírák voltak, — megyénként általában (de nem mindig) négy — akik a törvénykezést látták el egy évig a megye határain belül. Azonban nem lehetett nagyon népszerű hivatal az övék, mert 1435-ben és 1486-ban törvénynek kellett kimondani, hogy a megválasztott nemesek bírság terhe mellett kötelesek elfogadni a megbízatást. A valamikori várispánt a XIV-XV században már főispánnak nevezték, ő volt a nemesi vármegye vezetője. Az 1400-as években alakult ki az a gyakorlat, egy család örökletesen bírt ilyen tisztséget, ill. egy országos méltóság több megyének is volt egyszerre főispánja. Előzménye a tartományuraság volt. 1311 és 1322 között Debreceni Dózsa Szabolcs mellett Szatmár, Zemplén, Szolnok és Bihar főispánja, Erdély vajdája volt egyszemélyben. 1324-25-ben Drugeth Fülöp nádor még további kilenc vármegyének volt a főispánja. 19 Ilyen esetekben gondoskodni kellett a tényleges vezetésről, amit a locum tenens, de egyre gyakrabban az alispán látott el. Személyükben szorosan kötődtek a főispánhoz, rendszerint familiárisaik voltak, és ha ő távozott a megye éléről, ők is urukkal (dominus) együtt mentek.
