Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 10. (Nyíregyháza, 1994)

Fazekas Rózsa: Földművelés és állattenyésztés Szatmár megyében az 1828. évi összeírás tükrében

egészséges helyekről passzus mellett megengedtetik úgy, hogy Felsőfalutöl kezdve Szatmáron és Károlyon keresztül a kihajtandó marháknak etető helyéül Újváros, Batiz, Szatmár, Dob, Károly, Csengertől: Kismajtény, Károly, Bányavidékről: Váralja, Berence, Szatmár, Szálkáról: Fábiánháza, Károly vagy Nyírmeggyes helyek ezennel úgy kijelöltetnek, hogy csak ezen helyeken keresztül a marháknak hajtása, és benne azoknak etetése egy külön arra rendelendő helyen, melytől a helybéli marhák tiltassanak el, engedtessen meg. Az azoknak etetésétől megmaradt széna izikeket és kaparékokat az utazók magok összekaparván azokat minden helyen kirendelendő felvigyázók előtt azonnal égessék el, és az ezen rendelést által hágó nemesek a deputatio által kirendelendő pénzbeli fizetéssel, az adózók pedig testbéli érzékeny büntetéssel fenyítettessenek meg. Nehogy azonban a megírt szoros rendelések megtartásamellett a szükséges marhahússal való élés a megyére nézve is megakadályoztasson, a megnevezett módon, egyik egészséges helyről a másikra a különben szorosan megtartani rendelt marhák beírása és feljegyzése mellett, azoknak hajtások ezen megyében a mellésleges utakon megengedtetnek. "*° A fentebbi rendszabályokhoz társult még a marhavásárok tilalma, és az, hogy 3 hónapig nem engedték meg a marhák behajtását a szomszéd megyékből és Erdélyből.

19 A gulyák, a ménesek, a juhnyájak az év nagyobb részét a legelőn töltötték, csak akkor hajtották őket védettebb helyre - a szérűn álló széna - vagy szalmakazlakhoz, illetve karámba, amelynek egyik oldalába fészert készítettek amikor a hó betakarta a földeket. 20 A csordabeli marhák ugyan mindennap hazajártak a közeli legelőről, de tavasztól őszig ők sem kaptak kiegészítést. A téli hónapokban azonban a gazdák kénytelenek voltak állataikat takarmánnyal ellátni. A marhák, a lovak és a juhok legfontosabb téli tápláléka a széna volt, amit a rétek biztosítottak. így a rétek mennyiségétől és minőségétől függött elsősorban az állatok téli takarmányozásának színvonala. (Kiegészítésként felhasználták a szalmát, az iziket, a korpát, a töreket, a lovak "ünnepi" abrakaként pedig a zabot.) Szatmár megyében a rétek a síkvidéken a legelőkhöz hasonlóan leginkább a folyók, patakok árterében feküdtek, de számos hegyvidéki falu határán is patak haladt keresztül, amely mentén zöldellő kaszálók nyúltak el. A víz közelsége egyszerre volt haszon és kár forrása. A rétek használói sehol sem említették, hogy örülnek a folyó, patak létének, pedig a vizekhez közel eső kaszálóik a nyári hőségben lassabban és csak ritkán sültek fel, amiből az is következett, hogy dúsabb füvet neveltek. Annál több szó esett a vallomásokban a kártételekről. A Tiszahát, a Túrhát, a Szamoshát falvai egyöntetűen állították, hogy a lapályos, vadvizes kaszálókon a káka, a sás és a haszontalan vízinövények elnyomták a jó füveket. Az árvizek gyakran megakadályozták, hogy időben hozzáfogjanak a kaszáláshoz, ezért aztán sarjút nem tudtak betakarítani. De az is