Helytörténeti tanulmányok - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 9. (Nyíregyháza, 1993)

Filep János: Egy volt „hadifogoly” emlékezése (1944–1948)

csónakkal. Nagy vonalakban tájékozódtam, mi van idehaza, milyen az éltt és megtudtam, mi vagyunk ketten az utolsó hazatérők azok közül, akiket 1944 novemberében elhurcoltak. A Tisza töltésén egyedül indultam haza, már sötét volt, nehezen vártam a találkozás perceit. A falu csendben pihen a puha sötétségben, a csendet csak egy-egy kutya ugatása zavarja. Gondolataim nyugtalanok, izgatott vagyok, repülni szeretnék és íme itt a nagy pillanat, a kapunk elé érek. A kapunk előtti lócán öcsém és kedves jó barátom Nyeste Sanyi beszélget. Rájuk köszönök, megismernek, az öröm sírásba torkolódik. Anyámék alusznak, öcsém bezörget: hazajött Jani. Lámpa gyúl, ajtó nyílik és 1310 nap után újra itt vagyok szülőházamban, ahonnan 1944 november 27-én elhurcoltak. Ekkor 1948 június 21-ét irtunk. A szoba rövidesen megtelik emberekkel, a hírre, hogy hazajöttem. Rokonok, szomszédok jöttek, mindenki látni akart, kérdezni az elpusztultakról, öröm és sírás keveredik. Étellel kínálnak, de nekem nem kell más, csak egy pohár tej egy kis kenyérrel. Ez a vacsorám. A látogatók lassan eltávoznak, lefekszem, hogy ilyen kegyetlenül hosszú idő után végre igazi ágyban, párnák közt alhassak. Álmom nyugtalan, a puha ágy még szokatlan, kényelmetlennek tűnik. A kemény fekhelyekhez edződött testemnek újra meg kell szoknia a hazai kényelmet. Másnap, június 23-án elintézem a hatósági bejelentéseket és kezdek ismerkedni az itthoni élettel. Csak hazatérésem után ismertem meg a valóságot, hogy mi is történt 1944 november végén, vagyis milyen tragédiát jelentett ez a község életében. A községből 168 főt hurcoltak el és ebből 93-an haltak meg. A kép lehangoló, gyakorlatilag alig akadt olyan porta, ahol ne kellett volna elhunyt hozzátartozót gyászolni. A sebeket az idő begyógyítja, de feledni sohasem lehet. A fogság rémképei még évtizedek múlva is kísértek álmaimban.