Helytörténeti tanulmányok - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 9. (Nyíregyháza, 1993)

Filep János: Egy volt „hadifogoly” emlékezése (1944–1948)

így sikerült a már említett noteszomat hazahozni, valamint saját magam által készített késemet. Az iskolán készült jegyzeteinket névszerint becsomagolva egy külön vagonban hozták és az úton kiosztották. Haza azonban még sem került, mert az úton még néhányszor volt ellenőrzés és valahogyan elkallódott. Többször kihirdették, hogy a pénzt a határig el kell költeni. Erre az állomásokon volt lehetőség. Az ebédet a lágeren kívül fogyasztottuk, utána búcsu-miting. Ezen az utolsó gyűlésen a lágerparancsnok mondott beszédet, Gerő Gyurka tolmácsolt. A parancsnok akkor már nem hadifoglyoknak, hanem szabad magyar polgároknak szólított bennünket. Szemeinkben könnyek csillogtak. A beszéd erősen politikai jellegű volt, megköszönte a munkánkat, - mintha önként mentünk volna - és felhívta a figyelmet az otthoni beilleszkedés fontosságára. Ezt követően sorakozó és irány a vasútállomás. Amikor mi eljöttünk, a lágerben csak németek maradtak és öt volt magyar csendőr, akiknek az ügyük még nem volt tisztázva. Az öt magyar szomorúan, sírva állt a láger kapujánál, amikor búcsút intettünk nekik. Az állomáson priccsekkel, szalmával ellátott vagonokba szálltunk be. Az ajtókat nem zárták ránk. A szerelvény késő este indult. A kerekek vidáman csattogtak a síneken. Szívünk versenyre kelt a kerekekkel és velük együtt csattogta: ha-za, ha-za, ha-za. Boldogság töltött el bennünket.Ha egy-egy állomáson több időt töltöttünk, zenekarunk játszott. Amikor feljajdult a húrokon a nóta "a kanyargós Tiszapartján ott születtem", vagy "Nyílik már a a szarkaláb odahaza régen" - szem nem maradt szárazon. Várakozással telve vágtatott szerelvényünk a végtelen orosz mezőkön, a vagonok nyitott ajtaján a nyár kellemes illata áradt be. Végre megérkeztünk Máramarosszigetre. Itt volt egy úgynevezett átmenő láger, ahol gyűjtötték a magyarokat és indították haza. Egy-egy transzport 2500 főből állt. Itt csak csupasz priccseken aludtunk, nappal a láger udvarán heverésztünk és vártunk. Amikor ideérkeztünk, mindenki kapott egy vöröskeresztes levelezőlapot és azt azonnal meg kellett írni, itt vagyok, 3-4 nap múlva otthon leszek. A mi csoportunk ebben is szerencsétlennek bizonyult. A szerelvény érkezésünk előtti nap indult haza. Nekünk várni kellett, míg kellőszámban újra összegyűlünk. A szállításnál azonban probléma volt, s így a mi várakozásunk több, mint egy hetet vett igénybe. Ezek borzalmas napok voltak. A lapot otthon megkapták, de mivel nem érkeztem meg a jelzett időben, propagandának vélték és már nem is számítottak hazatérésemre. Nincs olyan hosszú, hogy vége ne lenne, mondja a közmondás, így a mi szigeti várakozásunknak is vége szakadt és egy szombati reggel útnak indultunk. Délután érkeztünk a bátyúi /jelenleg Kárpát-Ukrajna/ állomásra. Itt hosszabb pihenőt tartottunk, az idő kellemes. Az állomás előtti térségen heverészünk a fűben. Bá-