Helytörténeti tanulmányok - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 9. (Nyíregyháza, 1993)

Filep János: Egy volt „hadifogoly” emlékezése (1944–1948)

több orosz szót megtanultam tőlük. Néhány társammal, Kun Béla, Nyeste Sanyi stb. szovjet műszaki katonákkal a cölöpverő gépen dolgoztunk, mert jól értettünk a vízijárművek kezeléséhez. Ezek nagyon rendes gyerekek voltak, az ebédjüket is megosztották velünk. Egyik este, amikor az építkezésről hazamentem, az öcsém azzal fogadott, hogy a szomszédban két orosz katonalány van elszállásolva. Gondoltam, ezeket megnézem. Napraforgómagot, almát a zsebbe és gyerünk át. Valóban ott voltak, már feküdtek. A háziasszony a dikóra /ez egy fából házilag készített fekhely/ fektette őket. Én aztán ráijesztettem, hogy ebből még baja lehet, vesse meg a nagyágyat és feküdjenek abba. Kézzel-1 abba 1 elmagyaráztam a lányoknak, miről van szó, és befektettem őket a nagy kényelmes ágyba, a jó dunyha alá. Az ismerkedés úgy kezdődött, hogy ők rámutattak valamilyen tárgyra, én mondtam magyarul, ők oroszul. Próbáltuk egymást tanítani. Másnap alig vártam az estét, de már akkorra majdnem minden háznál voltak lányok, nálunk is négy, a szomszédban pedig 12. Egy híradós egységet szállásoltak el a faluban. A haverokkal minden estét a szomszédban töltöttünk. Kellemesen összebarátkoztunk a 1ányokka1,késő éjszakába nyúló nótázások, tánc, stb. Jól éreztük magunkat és tanítottuk egymást a szavak kiejtésére. A barátság annyira ment, hogy mi szívesen mentünk volna velük, még a szovjet katonaruhát is felpróbáltuk. Tetszett nekünk az a helyzet, azt hittük, ennyiből áll a háború. November végefelé járt az idő, amikor egy hajnalban a katyusák hangja remegtette meg a házakat. Valósággal dübörgött a föld. Csap bevételéért folyt az utolsó roham. Mire megvirradt, a mi lányaink is eltűntek, búcsúzásra nem volt idő, jött a parancs, nekik menni kellett, mi maradtunk. Abban az időben már az a hír járta, hogy a férfiakat 18 évtől 50-ig viszik valahová munkára, de a lónyaiakat nem, mert a megépült híd és az út karbantartását kell ellátniuk. Nem így történt. A hadifogság 1944. november 27. Csepergős őszi reggelre ébredtünk. Fegyveres orosz katonák egy-egy előljárósági taggal járnak házról-házra és felszólítják a 18-50 közötti férfiakat, három napi élelemmel, takaróval azonnal jelentkezzenek a községházán. A hír az volt, hogy három napi munkára megyünk romot takarítani Csap községbe. A három napot semmibe vettük, gondoltuk, három hetet is kibírunk. A községházán kb. 150 ember volt összegyűjtve, egy ismeretlen katona tolmácskodott. Összeírással, névsorolvasással telt a nap, de onnan már eltávozni nem lehetett, géppisztolyos katonák őrködtek. Ennek ellenére senki sem gondolt rosszra. Este aztán sorakozó, és elindult a menet. Az eső esett, a nők a kapuk aljából hangos zokogással búcsúztatták férjüket, fiaikat, vagy éppen a kedvesü-