Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Ha Bálint. Elsőként a mű II. kötete 1944 karácsonyán, egy korszak utolsó óráiban (e kötet tiszteletdíjából vette kis, csúcshegyi tuszkulánumát), III. kötete pedig, a negyvenes évek végén induló, nagy átalakulás küszöbén jelent meg. Húsz esztendőt „pihent” а IV. befejező kötet, amely már, mint az Országos Levéltár kiadványa 1969-ben látott napvilágot. Közben a mű célkitűzése és módszere az idők kívánta módon és mértékben megváltozott. (E három kötet betűrendben tartalmazta a megye községeinek népesedéstörténetét.) Az első két kötet nemzetiségük szerint csoportosította az egyes községek lakosainak nevét. A névminősítés azonban a haladó történettudomány módszertárából kimosódott, így azután a záró kötet egyszerű abc- rendben közli a családneveket, azok nemzetiségének meghatározását rábízván az olvasóra.

Hatalmas forrásanyag halmozódott fel Ila Gömör megyéjében. De túl e tényen, igen értékesek az egyes települések történetének összefoglalásai is. A művet megkoronázó első, bevezető kötet, amely az adatközlő kötetek eredményeit szerkeszti egybe, most van megjelenőben. Helytörténelmi, nagy szintéziseinek melléktermékeként számtalan, kisebb-nagyobb tanulmányt is publikált. Főképp népesedéstörténelmi és történelmi statisztikai értekezései érdemelnek említést. Ezek sorából különösen kiemelkednek „Die walachische Bevölkerung der Herrschaften Murány, Csernek und Krasznahorka” című, nemkülönben a vlach adónemről, a tretináról írt, idegenben is nagy figyelmet ébresztett dolgozatai. Történelmi statisztikai munkásságának méltán látta szép elismerését abban, hogy a Brüsszelben székelő „Union Internationale pour l’Etudes Scientifiques de la Population” 1963-ban tagjai sorába választotta. Tetemes részt vállalt elköltözött kartársunk az elmúlt évtizedek talán legtöbb önfeláldozást kívánó forráskiadványában, az „Úriszék”-ben és a „Jobbágylevelek” című, sajátosan érdekes publikációban. Gazdag s eredményes tudományos munkásságát nemcsak az ilyen jellegű tevékenységhez vonzódása s kiváló képességei magyarázzák, hanem azok a körülmények is, amelyek közé került az Országos Levéltárban pályája kezdetén. Sokszor megírták már, hogy a húszas-harmincas évek levéltára elsődlegesen a történettudományt szolgálta. Ila Bálint még élő példán láthatta, Vörös Károllyal szólva, „Egy rég elmúlt történész-nemzedék ma már csak a könyvtárak polcain sorakozó vastag kötetekben testet öltött, kutatói szenvedélyét.” Nyugalomba vonulásán (1970. január 1.) túl haláláig kísérte őt is e nagy kor nagy levéltárosi nemzedékének „a források szenvedélyes és mindig eleven, közönybe soha nem fúló” tisztelete. Tragikuma mellett szimbólumnak is szép: az Akadémiai Kiadóban Gömör megyéjének nyomdakész utolsó, voltaképp első kötetének átadása közben esett ki a toll Ila Bálint kezéből. Párnapos élet-halál közt lebegés után 1975. augusztus 17-én, vasárnap hunyt el örökre. Küzdelmes, nehéz élete volt. Gyermek- és ifjúkorában napszámosként kereste meg iskoláztatása költségeit. Hivatali és tudományos pályáján rengeteg akadályt kellett leküzdenie. Külső elismerésben alig volt része. Már lemenőben volt élete napja, amikor az Elnöki Tanács nyugdíjba vonulása alkalmából, eredményes munkája elismeréseképpen, a Munka Érdemrend ezüst fokozatával tüntette ki. Nem sokkal előbb kapta meg a „Veszprém megyéért” érem arany fokozatát. Mindig siető, kissé köpcös alakja nem tűnik fel többé a levéltár folyosóján. Elhallgatott írógépe is, amelyen édesapja pihe- néstelen munkájának emlékét idézve, szakadaüanul „kalapálta” köteteit, cikkeit, leltárait és regesztáit. Sajátos munkaterületén nem akad egyhamar méltó utóda.

Komjáthy Miklós LSZ, 1976. 2-3. sz. 281-284. p.

163