Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
tőségeinek bővítéséért, a kari szervezet ésszerű korszerűsítéséért, az oktató-nevelő munka javításáért. Elekes Lajos, a tudós-nevelő sokat vállalt, sokat és maradandót alkotott. Élete utolsó éveiben - bizonyára a rejtett betegség hatására - fáradtabbá vált, amitől csak tehette, fokozatosan visszavonult. Tudományos terveiről és céljairól azonban sohasem mondott le. Elekes Lajos pályája méltán példázza azoknak a tudósoknak az életét, akik a felszabadulás után nyílt szívvel és tiszta lélekkel álltak a megújulás oldalára. A magyar marxista történettudomány megteremtésében ő is jelentős részt vállalt. A tudományos elismerésért mindig valós teljesítményt nyújtott. Példát adott arra, hogy a tudományt folyton-folyvást újítani kell, de arra is figyelmeztetett, hogy rontani is lehet. Az elvi tisztaság, a marxista elkötelezettség vezette mindig tollát, hatotta át fegyelmezetten szerkesztett mondatait. Törékeny alkata teremtő energiát, erőt, nemes indulatokat takart. Embersége, mások iránt tanúsított felelőssége a tanári magatartás példáját adja. írásaival, előadásaival, egész tevékenységével nemzedékeket nevelt. Alkotásait, törtenettudósi és tanári emlékét nemzedékek tudata őrzi meg. Kardos József LK, 1982. 2. sz. 329-332. p. Ember Győző (1909-1993) 1993. december 1-jén, életének 85. évében elhunyt Ember Győző akadémikus, a Magyar Országos Levéltár nyugalmazott főigazgatója. Ember Győző 1909-ben született a Krassó-Szörény megyei Stájerlakaninán, a történelmi Magyarország egyik legdélibb kisvárosában. Pályakezdő szülei itt kaptak tanítói állást. Innen azonban hamarosan Csongrád megyébe kerültek, s Ember Győző az alföldi Csanytel- ken járta elemi iskoláit. Tízéves sem volt, amikor édesapja 37 évesen meghalt, s édesanyja nehéz körülmények közt nevelte őt és pár évvel fiatalabb húgát. 1920-ban anyai rokona vette magához, így került Budapestre, a Barcsay utcai gimnáziumba. Miközben osztálytársai korrepetálásával szerzett keresményével járult hozzá eltartásához, végig eminens tanuló volt. 1928-ban kitűnő érettségivel került az Eötvös Kollégiumba és a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol történelem-latin szakon szerzett diplomát 1932-ben. A következő évben doktorált Szekfű Gyulánál. Egyéves ösztöndíjas külföldi tanulmányút következett, melyet a Bécsi Magyar Történetkutató Intézetben töltött. 1934 őszén, állástalan diplomási” minőségben az Országos Levéltárba osztották be. Két év múlva, 1936-ban kapta első kinevezését, levéltári gyakornokként. Ettől fogva 1978. november végén történt nyugdíjazásáig megszakítás nélkül az Országos Levéltárban dolgozott, 1949-től - néhány hónap híján 30 éven át - az intézmény főigazgatójaként. Szekfű Gyula, felismerve az ifjú történész hajlamát, a magyar historiográfia egy elhanyagolt területére, a kormányzás és közigazgatás történetére irányította őt. Doktori értekezése a Magyar Királyi Helytartótanács XVIII. század eleji gazdasági és népességvédelmi működését vizsgálta precíz alapossággal. Ebből a kezdeményezésből nőtt ki 1940-ben megjelent, máig alapvető munkája: A Magyar Királyi Helytartótanács ügyintézésének története. Művével összeállította az iratokból az 1724-1848 közt fennállott országos kormányzati hivatal teljes tisztviselői karának jegyzékét, a legnagyóbbtól az ideiglenes vagy állandó szolgaszemélyzetig, a szolgálati évek, beosztások feltüntetésével. Leírta az iratkezelés, az ügyintézés módját, a referensi szolgálat változásait, példát adva a modem hivataltörténeti feldolgozásra. Ezt a munkáját követte a XVI-XVII. századi magyar közigazgatási hivatali 94
