Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
éppúgy kivette a részét, mint az íróasztal mellett végezhető feladatokból. Az évek során a hangyaszorgalmú, szerény kezdőből alapos szaktudású, hozzáértő kezelő lett, aki nagy gyakorlatot szerzett a gondjaira bízott iratanyag rendezésében, jegyzékelésében. A változatos, néhol szövevényes levéltári rendszerekben kitűnően kiismerte magát, és biztonsággal, hibátlanul végezte a kutatók kiszolgálását. Lelkiismeretes, pontos munkája révén a kezelői gárda egyik legkiválóbb tagja lett. Elismerésül két ízben kapott kiváló dolgozói kitüntetést. Szenvedélye volt a munka, büszkesége a raktárainak, iratanyagának rendje. Számára a kötelesség szent dolog volt, abban nem ismert tréfát. Különben szívesen és jókat kacagott, humorizált és - sok baja közepette - az élet nyújtotta legapróbb örömöket is észrevette, és hálával fogadta. Csak a munkaszeretet, a meghátrálást nem ismerő akarat adhatta az erőt, hogy többször súlyosan megrendült egészséggel is helytálljon. - Nyugdíjba vonulása után megtartotta kapcsolatát a levéltárral, a kollégákkal. A Károlyi család külön egységként kezelt iratainak kutatószolgálatát intézte heti egy kutatási napon, lelkesen, készséggel, ahogy tőle megszoktuk. Sajnos az életerejéből csak hatvan évre telt, a keményen átdolgozott évtizedek fölemésztették az energiáit, s túl hamar kellett megpihennie végérvényesen. Emléke továbbra is bennünk él - és a kezének nyomán teremtett rendet az iratcsomók viselik magukon. Pap Gáborné LK, 1988. 2. sz. 370. p. Elekes Lajos (1914-1982) Fájó veszteség érte a magyar történetírást és oktatást: örök búcsút kellett venni Elekes Lajostól, a tudós nevelőtől. Olyan professzorát veszítette el az Eötvös Loránd Tudományegyetem, olyan akadémikusát a magyar történettudomány, aki nemcsak szaktudományában alkotott maradandót, nemcsak történelemtanárok és történészek generációit nevelte, hanem egész életével, magatartásával az alkotó, a közélet iránt felelősséggel elkötelezett, marxista gondolkodó típusát is megtestesítette. Elekes Lajos tehetsége már korán kibontakozott. Érdeklődése elsősorban szülőföldje, Erdély és a magyar-román kapcsolatok iránt nyilvánult meg. A budapesti tudományegyetemen benyújtott doktori értekezése (Nagy István moldvai vajda politikája és Mátyás király), majd néhány év múlva a Mátyás-király Emlékkönyvben, illetve a Századokban (1940) megjelent tanulmányai jelezték, hogy az érdeklődést elmélyült kutatás és alapos felkészültségről tanúskodó tudományos alkotás kíséri. A fiatal évek eredményei egy nagyívű pálya távlatait vetítették előre. A sikereket azonban a kemény munka hozta meg. Az egyetem elvégzése után 1937. október 1-től az Országos Levéltárba került önkéntes gyakornoknak, hosszú próbaszolgálat után, 1941-ben lett kinevezett levéltári gyakornok, egy év múlva segédőri, két esztendő után - 1944 júniusában - első osztályú őri, a felszabadulást követően 1946 januárjában allevéltámoki, két hónap múlva pedig osztályvezetői kinevezést kapott. 1949. április 8-án megbízták az Országos Levéltár főigazgató-helyettesi teendőinek ellátásával. A hivatal szinte minden grádicsát végigjárta. A levéltári évek egy életre szóló szakmai alapozást, szilárd forrásismeretet, forráskezelést, módszert adtak számára; és ezek az évek - a felszabadulást követők - hozták el a marxizmussal való találkozását, a későbbi elkötelezettséget, a hitet, a tudományosan végiggondolt világnézetet. A társadalmi gondok iránti érzékenysége nyilvánult meg akkor is, amikor 1947-ben indult és pályadíjat nyert az Országos Köznevelési Tanács Tanügyi Bizottságának tankönyvpályázatán. A frissen alakult általános iskoláknak égető szükségük volt új szellemű, színvonalas tankönyvekre. A törté91