Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

űn. „kliometria” matematizáló túlzásaiba. Az elemi statisztikai módszereknek a történeti kutatásokban való alkalmazási lehetőségeiről több féléven át előadásokat is tartott az ELTE Bölcsészettudományi Karán a Történeti Segédtudományok Tanszékének felkérésére. Végül is Dávid Zoltán korábban jórészt mellőzött forrásokra támaszkodva, kvantitatív módszerek alkalmazásával jelentős népesség- és gazdaságtörténeti munkákkal gazdagította a magyar történettudományt, folytatva a jogászi képzettségű történészek - köztük olyan nagyságok, mint pl. Pauler Gyula, vagy századunkban Szabó István - sorát. A későbbiekben a történeti statisztikai kutatócsoportból kiválva, az 1970-es évek elején általa szervezett Statisztikai Levéltár - a legelső hazai „A” kategóriájú szaklevéltárak egyikének - élére került. A történeti tanulmányok mellett már az 1960-as évektől kezdett kibontakozni Dávid Zoltán tudományos tevékenységének másik fő területe: a kárpát-medencebeli népek, nemzetiségek számának - a hivatalos „szocialista” statisztikából kiiktatott, tabuvá lett - vizsgálata és az országhatárokon kívüli, a világban szétszóródott magyarok, magyarul beszélők lélekszámának megállapítása. De miként nem válhatott a kutatás számára hozzáférhetővé az 1850. évi erdélyi népszámlálás - általa publikálásra előkészített - anyaga, ugyanúgy nem jelenhetett meg statisztikai kiadványban még 1980-ban sem „A nemzetiségi statisztika múltja és jelene” c. munkája, majd az előrejelzés a szomszédos országokban élő magyarok számának alakulásáról. Az évtized második felétől nyílt csak lehetőség e tárgyú írásainak publikálására, de akkor is inkább csak idegen nyelveken és/vagy külföldön. Hatvanadik életévét betöltve, Dávid Zoltán nyugdíjaztatását kérte, és évekre felhagyott a tudományos kutatással. A rendszerváltás után lendült csak újból munkába, különösen azután, hogy 1992-ben volt iskolatársa, Antall József miniszterelnök kezéből ünnepélyes külsőségek között átvehette munkásságának (korábban elmaradt) elismeréseképpen a KSH által adományozott Fényes Elek Emlékérmet. Vállalta előadások tartását - amire korábban csak a legritkább esetben sikerült rávenni eleget tett a legkülönbözőbb hivatalos megbízásoknak (pl. államközi tárgyalások előkészítése demográfiai adatokkal stb.). 1992 végétől 1996 nyaráig mintegy két tucat cikke-tanulmánya került publikálásra, és még továbbiakkal is elkészült. Cikksorozatokban számolt be a legutolsó nép- számlálások adatai alapján a magyarság számáról a szomszédos országokban, majd pedig a hazai népesedés helyzetéről megyénkénti részletezésben. Több tanulmányban is vizsgálja a magyar-szlovák nyelvhatár változásait az 1660-as évektől napjainkig. Az 1990-es évtized eleji szlovákiai és romániai népszámlálások eredményei lehetővé tették számára - több évtizedes kiesés után - a vallási megoszlás elemzését is, különös tekintettel a „magyar vallás”- nak tartott református lakosság számának alakulására. Magyarországon - vallási adatok hiányában - csak a nemzetiségek lélekszámának vizsgálatára szorítkozhatott. Apadó számuk rögzítésével egyidejűleg megkérdőjelezi a világ magyarságának gyakran emlegetett 15 milliós lélekszámút. Realitásérzéke nemcsak a történeti múlt, hanem a jelen viszonyai között is érvényesült a társadalmi tudat beidegződéseivel szemben. Erős érzelmi kötődése magyarságához, utolsó cikkében mégis azt a bizakodást juttatja kifejezésre, hogy a vészes népességfogyás megáll(hat). Alkotóereje és kedve teljében ragadta el a halál a tudomány több ágában új csapásokat vágó, mások által nem, vagy alig művelt területeken végzett történészi, statiszti- kusi, demográfusi munkája közben. Nem hagyható említés nélkül, hogy mindemellett négy gyermek és mindvégig „csak” az anya szerepét betöltő szerető feleség szerény polgári életviteléhez szükséges feltételeket is meg tudta teremteni a páter familias tekintélyével és szerető gondoskodásával. A nagycsalád életében mindig adódó gondok azonban nem tudták megtör84