Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
rény anyagi körülmények között élő, nagy családdal megáldott tisztviselőt, őt sem kímélték a megélhetés gondjai; rövid idő alatt három felnőtt leányát veszítette el életük virágkorában. Első neje harmincöt évi boldog házasság után hirtelen dőlt ki oldala mellől e mindezek mellett ott volt saját, kínzó idegbaja, melytől teljesen sohasem tudott megszabadulni. Damokles- kardként állandóan feje felett függött a visszaesés veszedelme és óvatosságra intette, melyet beteges képzelődéssel gyakran a túlságig fokozott. Idegességéből magyarázható meg túlzott érzékenysége is, mely gyakran alaptalanul is megsértődött. Ilyenkor szelíd alaptermészete ellenére sem tudott kellően uralkodni indulatai felett, de ha belátta tévedését, nem vonakodott alantasaitól sem bocsánatot kérni. A beteg testben azonban nagy akaraterő lakott. Csak ez képesítette arra, hogy a súlyos megpróbáltatásokat elcsüggedés nélkül kiállhassa s jórészt ennek köszönhette úgy a tudományos, mint a hivatali életben való tüneményes pályafutását. Joggal elmondhatni, hogy mindkét téren elérte szinte a maximumát annak, amit csak elérhetett. Az ország legelső tudományos testületének, a Magyar Tudományos Akadémiának 1891- ben, tehát aránylag fiatalon, levelező, 1900-ban rendes, 1915-ben egyúttal igazgatósági tagja, 1919-ben a II. osztály elnöke s 1931-ben az egész Akadémiának másodelnöke lett. Emellett 1910-től 1932-ig első alelnöke volt a Magyar Történelmi, s több éven át a Magyar Néprajzi és a Földrajzi Társulatnak is. Munkájával elnyerte egy évben az Akadémia nagy jutalmát s egyike volt azoknak, kiket tudományos érdemeikért Magyarország kormányzója az újonnan alapított Corvin-koszorúval feldíszített. A hivatali pályán pedig nemcsak a IV. fizetési osztályt érte el, hanem 1924-ben megkapta az államtitkári címet is. IV. Károly király koronázása után a Lipót-rend lovagkeresztjével tüntette ki, Magyarország kormányzója pedig a II. osztályú érdemkeresztet adományozta neki a csillaggal együtt. Mint a Gyüjteményegyetem képviselője, egészen nyugdíjaztatásáig tagja volt a magyar felsőháznak is. Ami Csánki Dezsőt, mint levéltárnokot illeti, habár a történettudós őbenne is túlsúlyban volt a levéltámok felett, mégsem esett abba a hibába, mint nagynevű elődje, dr. Pauler Gyula, aki 1877-ben kidolgozott tervezetében az Országos Levéltár egész anyagát egyoldalúan történeti szempontból, a helyes levéltári elvek ellenére s a régi levéltári keretek szétrombo- lásával kívánta átcsoportosítani. Ellenkezőleg, Csánki átlátva a tervezet lehetetlen voltát s a szerencsére, még csak megkezdett átcsoportosítás gondolatát elejtve, a régi kereteket a lehetőséghez képest visszaállította. Az anyagnak az új épületben való felállítása is, amennyire a hely megengedte, logikus rendben eszközöltetett. Ugyanúgy, helyes elvek szerint ment végbe az ő főnöksége alatt több kisebb levéltárrendezés is; ezek azonban, sajnos, nem kellő tervszerűséggel, hanem a pillanatnyi szükséghez és lehetőséghez képest jelöltettek ki. Az egész levéltári anyagot átfogó rendezési program kidolgozásával és megvalósításával Csáki nem foglalkozott. Gróf Klebeisberg Kuno intencióihoz képest őt inkább a Levéltár anyagának mikénti tudományos feldolgozása és közzététele kötötte le. Ebből a célból indította meg a Levéltári Közleményeket s ebből a gondolatból fakadt „A magyar királyi Országos Levéltár kiadványai” címen megindítandó nagyszabású vállalat terve is, melyből azonban anyagi nehézségek miatt csak a dr. Fekete Lajos országos allevéltámok által írt „Bevezetés a hódoltság török diplomatikájába” című, hasonmásos kiadvány első füzete jelent meg magyar és német nyelven. Ugyanígy sajnálattal nélkülöztük Csánki Dezső munkaprogramjából az egész magyar levéltárügy országos rendezését is, amit pedig számos vidéki, hatósági levéltárnak pusztulással fenyegető állapota égetően szükségessé tenne, s amire nézve a múzeum-, könyvtár- és levéltárügy némely kérdéseinek rendezéséről szóló 1929. évi XI. törvénycikk 79
