Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Loránd Tudományegyetem Bölcsészeti Karán történelem-magyar szakra. Asztmája miatt egy esztendőre félbe kellett szakítania tanulmányait. Az egyetemre visszatérvén, a magyar helyett az akkor induló levéltári szakot választotta.

Szakvizsgáját 1952-ben tette le. Előbb az Országos, majd a Fővárosi Levéltárban gyakornokoskodott. 1953-tól az Országos Levéltár segédlevéltárosa, majd 1954-től levéltárosa. Kezdettől a volt II. osztályon dolgozott. Rendezett több állagot és fondot. Ezeket repertorizálta. Közülük sokszorosításban megjelent a Levéltári leltárak sorozatában (17. sz.) az Igazságügyminisztériumi levéltár (Budapest, 1962.142 o.) c. repertóriuma. Az igazságügyi anyagnak 1961-től volt referense. Legutoljára a Kir. Kúria iratanyagának rendezésével foglalkozott. E foglalatosságai közben terelődött figyelme a hivataltörténelem s ezen belül - nyilván, nem véletlenül - a szociális igazgatás felé. Ilyen irányú vizsgálódásainak alapálláspontját így fogalmazta meg Fritz Morstein Marx „Einführung in die Bürokratie” c. művéről írt, kitűnő ismertetésében (Levéltári Közlemények, 1963. évf. 296. o.): „A bürokrácia mindenféle változata ... csak függvénye az alapját alkotó államszervezet funkcionális és szerkezetbeli s végső fokon a gazdasági alapra visszamenő változásainak.” Alapos hivataltörténelmi tanulmányában („A Népjóléti Minisztérium és a Népjóléti Népbiztosság szervezete”, Levéltári Közlemények, 1966. évf. 293-343. o.) elsőnek méltatta Madzsar Józsefnek, a Népjóléti Minisztérium államtitkárának s a Tanácsköztársaság idején a népbiztosság egészségügyi vezetőjének szerepét. (Kis tanulmányszámba menő, apróbetűs fejtegetéseivel egy időben láttak napvilágot Madzsar József válogatott írásai Kárpáti Endre gondozásában és bevezetésével.) Értekezéseken, cikkeken, levéltári segédleteken kívül több ismertetés is került ki tolla alól. Ezeket is, a fentebb idézetthez hasonlóan, a megbírált munka körültekintő elemzése, tárgyilagos bemutatása, a manapság még nagyobb tanulmányokban is annyira nélkülözött műgond jellemzi. Hivatal történelmi kutatásait tovább folytatta a Forrástudományi Kabinetben, ahová mindjárt annak megalakulása után helyezték. 1980-ban, az Országos Levéltár átszervezése során a levéltári könyvtár státusába került. Egészségi állapotának feltartóztathatatlan romlására tekintettel a levéltár vezetősége hosszabb ideje mentesítette a rendszeres bejárás kötelezettsége alól. Testi ereje rohamosan hanyatlott. Már régebben kórházba kellett volna mennie, ő azonban még nála is nehezebb sorsú feleségét nem akarta magára hagyni. Végül is már késő volt, amikor kórházba szállították. Pár nap múltán 1981. január 19-én csendesen elhunyt. Február 16-án kísértük utolsó útjára a rákoskeresztúri temetőben. A halál hívőnek és hitetlennek, istenfélőnek és istentagadónak, még a legnehezebb lét nyújtotta viszonylagos biztonsággal szemben is, nyugtalanító bizonytalanság. Bognár Iván, nem sokkal elmúlása előtt, egy kedves kolléganőjének nyugodt hangon mondta: nem kíván tovább élni, várja a halált. Szenvedésekben hajdan volt társának, Jóbnak „akinek csodálatos könyvét mint művelt, bár nem hívő, de bibliaolvasó ember jól ismerte, sok ezer esztendővel ezelőtti panaszát ő is elmondhatta volna. Miért is nem haltam meg fogantatásomkor, miért is ki nem múltam, mihelyt megszülettem.” (3,11) Panaszra nyílt nemegyszer az ő szája is, de élete, a maga egészében, minden szenvedésével, megpróbáltatásával, gyarlóságával, nyomorúságával messze világító példa volt arra, hogy miképp lesz úrrá a szellem az anyagon, a ragyogó intellektus a roncsolt testen.

Komjáthy Miklós LK, 1980-1981. 373-374. p.

60