Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

bázisok az ő (tudományos) művei. A keserű poharat - a már említett konferencia anyagából szerkesztett panaszkönyv alakjában - 1983-ban nyújtották felé. Ez a feledhető epizód csak egyike volt visszavonulása okainak. Az igaziak, a nyomatékosak az OLKK ekkorra (ismételten) holtpontra jutott helyzetéből származtathatók. Közvetlen munkatársai a könyvtárban egy hangulatos összejövetel keretei között köszönték meg, hogy együtt dolgozhattak vele, s köszöntek el tőle utolsó aktív napjainak egyikén. Olyan csendben hagyta el az Országos Levéltár Bécsi kapu téri épületét, hogy senki nem vette észre, amikor behúzta maga mögött a nagykaput. Túl a 70. életévén csoda történt vele. Életművéért akadémiai (nagy) doktori fokozatot kapott. Az alkonyévek - hitvestársának súlyos betegsége által - meghozták privát keresztjét. Amikor elveszítette őt, már maga is készen állt. S a hívó szóra nem kellett sokáig várakoznia. 2001. május 11-én hunyt el. Utolsó útjára az Országos Levéltár munkatársai közül csak alig néhányan kisérték el. Akik ott voltak, szomorú szívvel búcsúztak tőle. Legyen nyugodalma abban a másik világban hite szerint való.

Kálnoki Kis Tamás LK, 2001.1-2. sz. 305-309. p.

Bognár Iván (1927-1981)

Egy barátom temetésén a búcsúztatót mondó kolléga beszédében felelevenítette a régi rómaiak emberséges, szép szokását. A hozzátartozó, a jóbarát halálának hírét nem úgy jelentették, hogy mortuus est, meghalt, hanem, hogy vixit, élt.

Bognár Iván halálának hírét aligha jelenthették volna úgy, hogy élt. Kedves kollégánk és barátunk nem élt, szenvedett. Szenvedett 53 évet. Születésétől vagy legalábbis öntudatra ébredésétől halála percéig. Sohasem emlegette, én legalább sohasem hallottam tőle, miképpen döbbent rá a bénító tényre, hogy nem osztozhatik pajtásai, a gyermek- és ifjúkor önfeledt szórakozásaiban, hogy nem ismerhette a kirándulás, az erdőn, mezőn barangolás örömeit, de még a csendes séta idegnyugtató kikapcsolódását sem. Nyilván, már igen-igen korán befelé fordult. Szinte még gyermekként, fiatalemberként a hajlott kor rezignált bölcsességével húzódott könyvei, vigasztalan életének vigasznyújtó barátai közé. Rengeteget olvasott, anyanyelvén kívül németül, angolul, oroszul. Bírta a latin nyelvet is. Az olvasás számára nem puszta időtöltés, nemcsak figyelemelterelés volt. Mindaz, amit olvasott, legsajátabb kincsévé vált szellemének. Bár a kifejezés fizikai nehézségeivel egyre többet küzdött, tanulságos volt hallgatni, amint jól megalapozott és olvasmányaival színesített világnézetéről, korunk és elmúlt évszázadok súlyos problémáiról beszélt. Meggyőződéses marxista, megingathatatlan materialista volt. A felszabadulást 17 évesen érte meg. 19 éves korában belépett a Magyar Kommunista Pártba s tagja volt annak, majd a Magyar Dolgozók Pártjának 1956 tragikus őszéig. A nagy megrázkódtatás után nem lépett vissza, mert egy-két dologban nem tudta magáévá tenni az újjá szerveződő párt programját. Hadd mutassak rá, hogy ebben is lelki erejének, amellyel nehéz sorsát viselte, tiszteletreméltó nagysága nyilatkozott meg. Ha valaki, szegény, elköltözött barátunk úgy érezhette, hogy igénybe vehetné a leghatalmasabb társadalmi, politikai közösség védelmét kimondhatatlanul nehéz életének, egyre csökkenő munkaképességének támogatására. Nem tette.

Bognár Iván 1927. október 6-án született. Születésekor agyvérzés érte, amelynek következtében mozgása és beszéde nehézkessé vált. 1947-ben érettségizett jeles eredménnyel a Pesti Izr. Hitközség kiváló gimnáziumában. Még abban az évben beiratkozott az Eötvös

59