Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

szerint nézte, hogy mit ér a munkájuk, igazi hivatás hevíti-e át? Gyűlölt minden lazaságot, mindenkit, akinek munkájára keserűen idézhette a latin mondást: Ut aliquid fecisse videatur. Mindent megtett azokért, akiket szeretett, de engesztelhetetlenül tudott gyűlölni is. Az évek múlásával úgy maradt, mint a magános szálfa, amely körül kicserélődött a világ, nemzedékek múltak el. Mindannyian, akik vele dolgoztunk, akik ismételten érezhettük segítőkészségét és becsültük egyenes gondolkodását, fájó szívvel búcsúzunk és emlékét kegyelettel őrizzük.

Sinkovics István LSZ, 1967.1. sz. 292. p.

Bogdán István (1922-2001)

Bogdán István szemérmes ember volt. Nem magamutogató fajta. Az ő nemzedékéből kevesebben törődtek - vagy nem úgy, ahogyan mostanság szokás - PR-jukkal. De, mert „kapott egy életet”, elszámolt vele. Maga készítette el személyi bibliográfiáját. 1983-ig megjelent munkáinak könyvészeti adatait 36 oldalra kazlazta fel. Az OLKK-ban megvan ez a füze- tecske. Ott, ahol alighanem sokáig emlékezni fognak rá. Mert „beledolgozta” magát az állományba. Mert - ebben a körben - mérce ő, mérce lett. Valóságosan. Olyan, amilyennel nap mint nap méricskélte a világot maga körül. Mindent, ami keze ügyébe került, vagy érdeklődési körébe tartozott: embert, tudományt, hitet. Matematikailag, a világmindenség koordinátarendszerében. Egy dologtól értheteüen módon mégis irtózott, a reciprocitástól. Attól, hogy egyszer az ő élet(műv)e, embersége kerül, „vettetik valaki(k) által” mérlegserpenyőbe. Nem csak produktumai. Azok megmérettetése felett napirendre tért, számolt a szokásokkal. Ezen a téren biztos alapokon, sziklaszilárdan állt. Már csak ezért sem fogadható el, hogy („szorongásaira” tekintettel) éppen őt hagyják ki, feledjék el pl. magyar lexikonok. Őt, akit minden bizonnyal hellyel kínál meg idővel a határainknál tágabb horizontú európai világ.

Soha nem állt meg. Pihenésképpen, kikapcsolódás gyanánt műfajt váltott. Szépprózát, mesét, szelíden izgató krimit írt. Vagy a bölcselet- és hittudományokba merítkezve frissített magán (Res ultimae-Lex historiae. Egy historikus gondolatai a végső dolgokról. Bp., 1999.). Nem veszélytelen mélységekig hatolva az ismereteken túli világ jobbára sötét tengerébe. Filamér (magán)nyomozó, az ő vakáció ihlette krimi-mese hőse levéltárba járt. Ezért meglepő, hogy 1984-től be sem tette lábát abba az intézménybe, amely kimeríthetetlen (irat/forrás) anyagával neki kenyeret adott. Szellemi javakból hatalmasat nyújtva felé, anyagiakból alig elegendő darabkát. Aktív korában - könyvtáros, könyvtárvezetői munkája mellett - papírmalmok, számok, mérőeszközök „vették körül, borították el”. Lepedőnyi ívek fölött görnyedt. A kimerültség határáig számolt. Ilyenkor - aligha bocsátva meg magának a bűnös lazaságot és a mechanizmusból őt kizökkentőnek a munkaszobája szembe asztalához telepedés bátorságát - szívesen, kedvesen mesélt. Magáról is. Rettenetes vállalásainak súlyáról, terhéről, amelyek elcsigázták. Gondolatairól, tervekről. Ez utóbbiakat makacsul kovácsolta. Nem akarta megérteni, hogy miért nem értik őt. Ilyenkor és ezért mondogatta: ő korán született. Bölcs (a tudományokban) és (kéz)míves (mester) egyszerre volt. Homo practicus. Budapesten, 1922. szeptember 15-én született. Érettségi bizonyítványt a budai Werbőczy (ma Petőfi) Gimnáziumban szerzett (1941). Középiskolai tanulmányainak befejeztével magántisztviselő lett. A Danubia Általános Biztosító Társaság pénztár(os)i (1941 szept. - 1942. jún. 30.), Ilonczay Béla mérnök (Budapest) általános mérnök-irodai munkák végzését bízta rá (1942. júl. 1. - 1943. júl. 1.), míg a Budapesti Építő Szövetkezet alkalmazásában anyagbeszerzéssel foglal55