Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Benczádi László (1929-1986)

Amikor most a ravatalod előtt állok, Kollégám és Barátom, nem a koporsót, nem a temetőt látom, hanem Téged, a Te alakodat kedves Laci - úgy, amint alig pár hete, utolsó találkozásunkkor rögződött bennem. A Történettudományi Intézet koraújkori osztályának vitaülésén, ahová nagybetegen is eljött Benczédi László - igazi támaszától, feleségétől kísérve. Meghallgatta az előadást, majd erejét megfeszítve felállt, és fátyolos hangon, de jól érthetően, finom figyelemmel méltatta ifjabb kartársa munkálatát. Azután iratokat, levéltári aktákból kijegyzetelt szövegeket vett elő, és ha az előadásban 1663 esős nyári napjainak egyes talányos eseményeiről volt szó, akkor ő saját kutatásai alapján, más források tanúságtételével vetett fényt ugyanezeknek a napoknak a történéseire. Hangja eközben felerősödött, szinte újra átélte a kutatás izgalmát, és láthatóan minden másról elfelejtkezett. Benne van ebben a jelenetben, ebben a tudósi-emberi magatartásban Benczédi László egész egyénisége, rövidre zárult, de a szakma magaslataira ívelt életpályájának foglalata.

1929-ben született, erdélyi származású értelmiségi családban. A gimnáziumot Budapesten, felső osztályait már a felszabadult Magyarországon végezte. Ez a két tény meghatározóan hatott rá, amikor a történész pályához való vonzalom kialakult benne: gondolkodásában a nemzeti problémák iránti érzékenység szorosan összekapcsolódott a társadalmi progresszióhoz fűződő elkötelezettséggel. És amikor az 1940-es évek végén, az ötvenes évek elején a budapesti tudományegyetem bölcsészkarának padjaiban ült, ő is azok közé az ifjú historikusok közé tartozott, akinek agyában, akkori dogmatikus tehertételei ellenére is, megfogant a marxizmus serkentő, inspirativ ereje, felcsillantak új és frissítő szempontjai. E hármas indíttatás mellett mindvégig kitartott, s azt egyre magasabb szinten bontakoztatta ki történetírói tevékenységében.

Szakmai-tudományos érdeklődése már egyetemi tanulmányai idején történelmünk egyik legbonyolultabb korszaka, a XVII. század felé fordult - ama korszak felé, amikor a részekre szabdalt Magyarország „nagy két császár birodalmi közé” ékelve kereste öneszmé- lésének útjait, küzdött történelmi helyének visszaszerzéséért, megújításáért az éles ellentmondásoktól feszült koraújkori Európában. 1953-ban látott napvilágot első könyve, az 1697. évi hegyaljai kuruc felkelésről írt kötete, amelyben a század egyik záróakkordját szólaltatta meg - már ez ifjúkori munkájában is több szempontból továbbfejlesztve, kiegészítve a téma korábbi tárgyalásait.

A XVII. század utolsó évtizedeinek kuruc mozgalmai - ez volt az a problémakör, amely a továbbiakban is érdeklődésének előterében állott, egyre mélyebbre hatoló politika- és társadalomtörténeti kutatással, egyre szubtilisabb elemzéssel, egyre finomabban árnyalt kifejtéssel. Ez a szívós szorgalommal és következetességgel végzett munka gyümölcsözött egy sor, az 1960-70-es években készült jelentős tanulmányában a „vitézlő rend” szociális és eszmevilágáról, a Wesselényi nádor vezette rendi szervezkedés kibontakozásáról, az 1670. évi Tisza-vidéki felkelésről, a lipóti abszolutizmus indítékairól és a megvalósulásáról, a prédikátorperekről, a Thököly-felkelés társadalmi és politikai alapjairól, az 1681-es soproni országgyűlésről, - mind több tényét, szálát bogozva-fejtve fel az 1660-80-as évek szövevényének - előkészítve ezek szintetizálását, a kor új történelmi tablójának megrajzolását.

És meg is adatott néki, hogy megalkossa ezt a szintézist két főművében: a „Rendiség, abszolutizmus és centralizáció a XVII. századvégi Magyarországon” című, 1980-ban kiadott

45