Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

1957 őszétől két évtizedes miniszteriális vezetői beosztás. Kiváló latinos lévén kényes volt a szavak eredeti jelentéshasználatára: szolgált, segített, előmozdított. Szolgálata az eladdig szá­mára szinte ismeretlen levéltáros szakmához kötötte. Egyik legnagyobb érdeme az volt, hogy becsülte, megbecsülte, felismerte és elismerte munkatársai szakmai tudását. A sors különös iróniája (amihez szinte különös érzéke volt.), hogy az 1969. évi levéltári törvény, melynek megszületéséért oly sokat tett, három nappal élte őt túl, az újabb pedig az ő nekrológjával egy­azon folyóiratszámban került napvilágra. Egyike volt azoknak, akik annak idején felismerték, hogy az 1960-as évekre az iratkezelési reformok kudarcot vallottak, s ezért a levéltárakéval azonos őrzési és kezelési követelményeket kell támasztani az irattárakkal szemben is, a levél­tárak pedig, és különösen a területiek a túlzsúfoltság miatt kerültek súlyos helyzetbe. Azzal, hogy sikeresen védte a levéltárakat, mint tudományos intézményeket a „levéltár-centrikusság” ellen, előmozdította a társadalmi ismertséget is szerző honismereti, helytörténeti kiadványok megjelentetését és ezzel a levéltárosok hozzájárulását az 1960-as években fellendült történe­lemtudományi kutatásokhoz. Központi irányítással folytak az üzemi bizottságok, a földosztás és más sors- és évfordulós kötetek országos anyaggyűjtései és láttak napvilágot olyan, akkor vitatott történelmi személyiségek, mint Horthy Miklós és Bethlen István titkos iratai is. A hivatali szolgálatban konok fegyelmezettség, az emberekkel való baráti- és az azzal gyakorta határos munkakapcsolatokban követésre méltó empátia vezérelte segítőkészség vol­tak célravezető vezetői eszközei. Az 1956-ot követő emberpróbáló években merőben ellentétes politikai indíttatású embereket mentett át és alapértékeihez tartozó kompromisszum-készségé­vel meg is teremtette számukra a nyugodt munkavégzés lehetőségét. Commissiója idején vál­tak az általános, majd a szaklevéltárak a primer források mellett azok kutatói és mások számára biztonságos őrzőhelyekké. Az egyházak gyűjteményi központjai és a Levéltári Igazgatóság együttműködése és összehangolt tevékenysége tette lehetővé a nehézkesen induló iratbegyűj­tést, számos politikai ellenérzést, sőt ellenvetést sikerült közmondásos meggyőző képességével legyőznie. Nagy kedvvel és szakértelemmel szervezte az azóta is csak hiányként emlegetett rendszeres szakmai továbbképzéseket, elévülheteden érdemei vannak (voltak) a levéltáros társadalom együvé szervezésében. Különös, nővéri gondoskodással vette körül a fiatalokat. Generációm számos tagja emlékezhet arra, hogyan segítette őket a pálya- és életkezdés munka­helyi és családi problémáinak megoldásában, milyen bölcsességgel egyengette ki magánéletük vargabetűit is. Számára a téüenséggel súlyosbított tehetetlenség és az élet összebékíthetetlen fogalmak voltak. Mindenkit türelemre intett - Ő Maga várni soha nem tudott. A hosszú heteken át Őt néma mozdulhatatlansággal megalázó halál késett... Nem akarta, hogy bármi fennmarad­jon belőle, 1995. július 20-án elbúcsúztattuk ugyan, de emlékét még életében szétszórta... Petri Edit LK, 1996.1 -2. sz. 218-219. p. Ül Az emberi minőségről és tisztességről szeretnénk néhány emlékező és emlékeztető szót szólni. Olyan tulajdonságokról, amelyek nélkül a szakmai jártasság sem képes valóban kibontakozni, és amelyek szakmai orgánum hasábjain említést érdemelnek. Tesszük ezt olyan valaki búcsúz­tatásakor, aki kemény időkben tett tanúságot jelleméről, amikor a gyengébbek bizony köny- nyen alkalmazkodtak a politikai elnyomás kívánalmaihoz, és amikor a szélsőség - akkoriban a szélsőbal - szóvivői embertelen módszerek alkalmazását is elfogadhatónak tartották, saját vélt igazuk érvényesítése érdekében. Varga Sándomé, akit a Levéltári Osztály helyettes vezetője­395

Next

/
Oldalképek
Tartalom