Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

kötettel fogja öregbíteni hírnevét. Mindig kínosan vigyázott arra, hogy a tőle telhető legjobban végezze munkáját. Aggályos lelkiismeretességét legjobban talán első felesége, néhai Waldapfel Eszter jellemezte, amikor azt mondta, hogy történetírói módszere a műlakatoséra emlékeztet, aki panelházakba is műgonddal megmunkált kilincseket készít. Nagyon komolyan vette az életet, amely neki - ahogy egy gondolkodónk mondta „a maga egészében becsületügy” volt. Vállalt feladataira úgy készült, mint színész a szerepeire. A „Non videri, sed esse” csaknem ellentéteképp „videri et esse” jellemezte Varga Endre magatartását. Egy életen át sok szerepet vállalt s nagyon sokat adott arra, hogy lássék is az, mily jól játszotta szerepét. De, hogy ez ne csupán látszat legyen, legtöbbször egész valóját igénybevevő erőfeszítéseket tett.

Tovatűnő alakját idézve, tárgyilagosan elmondhatjuk: Varga Endre mindig az volt, maradéktalanul az volt (esse), aminek látszani (videri) akart. Egyik legfőbb törekvése volt, hogy korszerű legyen, valójában azonban, korai fiatalságától hajlott koráig, korszerű megnyilatkozásait, valami idejétmúltság jellemezte. Lelkének mélyén ui. - s ez volt talán legkonstansabb vonása jellemének - tiszteletreméltóan, a szó legnemesebb értelmében konzervatív volt. Határidős munkái lázas hajszájában sokszor emlegette a Pompeii-i katonát, aki végső leheletéig kitartott őrhelyén. Varga Endre utolsó szerepét antik mintaképéhez méltóan játszotta el. Testét fájdalmak tépték, gyenge kezéből csaknem kihullt a toll, acélos akarattal mégis azon volt, hogy az Országos Levéltár jövő évi centenáriumára a Levéltári Közlemények ünnepi számába szánt tanulmányát befejezze. Nem is maradt befejezetlen munka utána. Haláláig hűséges, kiváló munkása volt a magyar levéltárügynek s a magyar történettudománynak.

Komjáthy Miklós LSZ, 1973. 3. sz. 665-667. p.

Varga János (1927-2008)

Megint egy nagy egyéniség, egy kiváló ember hagyott itt bennünket. 2008. január 10-én délelőtt megdöbbenéssel értesültünk a szomorú hírről: hajnalban életének 81. évében eltávozott közülünk Varga János akadémikus, Országos Levéltár nyugalmazott főigazgatója, volt ország- gyűlési képviselő, több magas állami kitüntetés, akadémiai és szakmai díj méltó tulajdonosa, számos kitűnő monográfia szerzője, a magyar történettudomány és levéltárügy kimagasló egyénisége. Varga János a Vas megyei Sótony községben született 1927. március 7-én szegényparaszti családban. Mint maga írta később: „a szegény nép sűrűjéből” jött. Nehéz sorsa volt gyermekkorában, ugyanakkor elemi iskolásként hamar megérezte az olvasás, a tanulás örömét. Esze, tehetsége következtében a hat elemi elvégzése után a szombathelyi Faludi Ferenc Gimnáziumban folytathatta tanulmányait, elsősorban annak köszönhetően, hogy az árvaházban ingyenes szállást és ellátást kapott. Gimnazistaként átélte a második világháború végének nehéz időszakát. 1947-ben érettségizett, s arról szövögetett terveket, hogy egyetemet végez és történelem-irodalomtanári képesítést szerez. Nagyon kedvelte a kémiát is, ezért végül mégis a Műegyetem Vegyészmérnöki Karán kezdte meg egyetemi tanulmányait. Nehézségek árán tudta csak biztosítani budapesti megélhetését. Hetek alatt eldöntötte, hogy átiratkozik a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karára történelem-magyar szakos hallgatónak. Két év után a magyar helyett az újonnan indított levéltár szakot vette fel. Ezt követően tagja lett az Eötvös Kollégiumnak. Már egyetemista korában megírta első, 1952-ben megjelent történeti tanulmányait, amelyekben a 18. századi jobbágyterhekkel foglalkozott. Részt vett a Magyar Nemzeti Történeti Bibliográfia munkálataiban is. 1951-ben szerezte meg történelem-levéltár szakos

391