Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
néhai Waldapfel Eszterrel együtt ő írta. Tervezetet készített az államosított ipari vállalatok iratanyagának védelméről. Kidolgozta a Levéltári Tanács szervezeti és ügyviteli szabályzatának alapszövegét. Meglátogatott és instruált több, vidéki levéltárat, amikor, a Levéltárak Országos Központjának felállítása előtt, a törvényhatósági levéltárak szakmai felügyelete az Országos Levéltár feladata volt. Egész tudományos munkássága szorosan egybefonódott az akkoriban a legigényesebb történészi munkaként felfogott levéltárosi hivatásával. írt a proveniencia elvéről, a levéltárrendezésről, a levéltári és irattári rendszerekről, foglalkozott a franciaországi gazdasági levéltárakkal, a nyugati államok ipari, kereskedelmi és pénzintézeti levéltáraival. Elméleti tanulmányaival és gyakorlati levéltári tevékenységével egyik úttörője volt a modem levéltári szemlélet és gyakorlat kialakításának, amely a levéltárban immár nem csak a történettudomány egyik fellegvárát látja. Csehszlovákiai kiküldetésének tapasztalatait mintaszerű beszámolóban foglalta össze. Pályája kezdetén egészségügy-történeti kérdések érdekelték. Hasznos térképészet-történeti tanulmányok is fűződnek nevéhez. Irodalmi munkásságának legnagyobb s legértékesebb része az Országos Levéltár bírósági levéltárának s más, feudáliskori fondjainak anyagára épült. írt a hivatásos ügyvédség kialakulásáról, a jogszolgáltatás II. József-kori átszervezéséről. Ismertette a bírósági levéltári anyagban található forrásokat a Rákóczi-szabadságharc korából. Wellmann Imre anyaggyűjtéséből kiindulva, Bakács István, Bottló Béla, Dávid Zoltán, Ila Bálint és Párdányi Miklós közreműködésével szerkesztette az Úriszék című, levéltári forráskiadványt. A XVI-XVII. századi pereket publikáló, hatalmas kötet, amely szövegközlésének betűhív gondosságával méltán aratott elismerést a nyelvészek körében, bevezető tanulmányát is Varga Endre írta. Szerkesztője és munkatársa volt „A magyar bírósági szervezet és perjog” című levéltári tanfolyam-segédletnek. A feudáliskori, bányaügyi jogszolgáltatásról írt tanulmánya már csak halála után jelent meg, mint ahogy poszthumusz munkaként látott napvilágot „A királyi Curia” című monográfiája is az Akadémiai Kiadónál. Vargának ez a könyve, mint ahogy kisebb munkái is, gondosan válogatott anyagból jól megmunkált téglákként épülhetnek bele a magyar történettudomány épületébe. Varga Endre nem tartozott a könnyen író tudósok közé. Eredményei hosszas töprengésekből születtek meg. Azt pedig, amit alapos kutatásai és töprengései nyomán megállapított, aggályoskodásig menő gonddal öntötte formába. Munkáit, amelyek a szabatos értekező próza mintái lehetnek, a hatalmas anyagismeret és a megbízhatóság jellemzi. 1955- ben a „Szocialista munkáért” érdemérmet, nyugalombavonulásakor, 1964-ben pedig a Munka Érdemrend ezüst fokozatát kapta. 1967-ben megszerezte a történettudományok kandidátusa fokozatot. Budapesten halt meg, hosszas szenvedés után, 1973. október 29-re virradóra. A térbeli távozással egyre kisebb lesz az, aki elhagy bennünket, az időbeh távolság mintha megnövelné a távozó alakját. Árnyék borul a nem kedves vonásokra, hogy annál tisztábban tűnjék elő az, ami nemes, igaz, szép és jó volt az elköltözöttben. Az élet és a múlandóság mezsgyéjén érezzük a maga teljességében egy nagy gondolkodó megállapításának tökéletes igazát. „Az élet a halál tükrében szép, jó és igaz. A halál az élet tükrében szép, jó és igaz.” A halál teszi visszavonhatatlanná, megismételheteüenné, ezért utolérheteüenül kívánatossá, széppé, jóvá és igazzá életünket. Szép, jó és igaz volt Varga Endre élete is. Nemcsak azért, mert mindig törekedett az esztétikai szépre, mindig sokra tartotta a magatartásbeli, szép formákat, s mindig igyekezett készséges, jó barátja, megértő, figyelmes főnöke lenni kollégáinak. Alaptermészete volt a segítőkészség és kollegialitás s valami, régimódi, néha szinte kissé avultnak ható gavalléria. A szó legnemesebb értelmében vett demokratizmus és igazságszeretet jellemezte. A megbántottaknak és megtámadottaknak mindig védelmére kelt. Nem nézte, nem fontolgatta, származik-e ebből 388
