Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

szaktudós érdekes, népszerű munkájának nagy sikere volt. Életében az utolsó nyomtatásban megjelent munkája a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában napvilágot látott háromkötetes „Erdély története” c. műben az általa írt Új etnikai kép, új uralmi rendszer, 1711-1770, és a Felvilágosodás és ferenci reakció, 1771-1830. című két fejezet. Ezért a munkájáért - szerzőtársaival együtt - az Akadémia nagydíjával tüntették ki. Mi jellemzi Trócsányi Zsoltot mint történetírót? Hallaüan pontos és lelkiismeretes anyaggyűjtés, erős kritikai szellem, a források kezelésében és a tények előadásában megnyilatkozó becsületesség. Feltételezzük, hogy nem írt nagyon könnyen - bár sokat írt, de örökké mérlegelve, magában küszködve. „Nil sine magno vita laboré dedit mortalibus” - úja Horatius, s ez, úgy érezzük, Trócsányi Zsoltra is érvényes. 1986 tavaszán, elérve 60. életéve fordulóját nyugalomba vonult. 37 évi munka után búcsút mondott addigi munkahelyének, az Országos Levéltárnak. Tele volt tervekkel, úgy remélte, hogy megszabadulva a hivatali munka terheitől, most már „csak” történetíró lesz. Egyik terve volt, hogy megírja Buccow Adolf lovassági tábornok, Erdély 1760-as évekbeli főhadiparancsnokának életrajzát. Az anyaggyűjtést meg is kezdte, de a hirtelen rátörő betegség leheteüenné tette, hogy tovább folytassa. Még sok igen értékes történeti tanulmány jelenhetett volna meg tollából, ha a sors kegyesebb hozzá, ha még legalább tíz-tizenöt évig dolgozhatott volna. Nem így történt. Bélay Vilmos LK, 1988.1. sz. 193-194. p.

:K:

1987. augusztus 23-án meghalt Trócsányi Zsolt főlevéltáros, történész, az Országos Levéltár nyugdíjas munkatársa. Életének 61 évéből 38 a levéltárban telt el, a hazai levéltárügy és történettudomány szolgálatában.

Trócsányi Zsolt Pápán született 1926. április 15-én. A kollégium, tanárának fia, maga is pápai diáik. 1944-től a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem történelem-latin szakos bölcsészhallgatója s az Eötvös-kollégium tagja lett. 1950-ben fejezte be egyetemi tanulmányait. Közben egy tanéven át - 1947/48-ban - a bukaresti egyetem csereösztöndíjasa volt. 1949-ben történelem-latin szakos tanári szakvizsgát tett, 1950-ben pedig levéltárosi diplomát szerzett. Országos levéltári szolgálatának első évében a polgári kori külügyminisztérium irataiban dolgozott, utána évtizedeken át, nyugállományba vonulásáig a feudális kori erdélyi kormányhatóságok levéltárainak referense volt. Latin, német, román, angol nyelvtudása, kiváló felkészültsége és számtalanszor megcsodált munkabírása révén hamarosan a legjobb levéltári szakemberek közt tartották nyilván. A rábízott iratanyag rendezésében, kutatásra alkalmassá tételében nagy érdemei vannak. Szívós munkával, elmélyült kutatások után készítette el az erdélyi kormányhatósági levéltárak és az erdélyi kancellária levéltárának az Akadémiai Kiadónál megjelent ismertető leltárát, továbbá a kutatók számára nélkülözheteüen repertóriumokat, egyéb segédleteket. Kiállításokat rendezett nevezetes levéltári és történelmi évfordulókra. Ő készítette el egyebek mellett az Országos Levéltár 200 éves jubileumi kiállításának forgatókönyvét. A levéltárügy történetének kiemelkedően fontos, építő korszakában vett részt az alapok lerakásában és folytatta a továbbépítést. Vonzódása a levéltárosi pálya iránt tudatos történészi célkitűzéssel párosult. A levéltári munka, a források szenvedélyes szeretete és egyre mélyebb megismerése eredményeként a XVI-XIX. századi Erdély történelmének egyik legjobb hazai tudósává vált, a kettős igény és indíttatás hozta létre kiváló publikációi sorát.

Történettudományi munkásságának területe elsősorban az erdélyi történelem 1691 és 1849 közti szakasza; jobbágyságtörténeti, politikatörténeti, közigazgatástörténeti kérdések fog384