Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

száma megközelíti a félszázat. Legfőbb kutatási területe a reformkor ás az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc története volt, de foglalkozott legújabb kori témákkal is. Legfontosabb munkái: A szentesi örökváltság 1836; Az 1828. évi országos összeírás Csongrád vármegyében; Szabad Szentes városának képviseleti és igazgatási rendje 1837-1840; Szentes igazgatása az 1848/49-es forradalomban; Csongrád az 1848/49-es forradalomban; A Lakosgyilkosság (Virágos Istvánnal); Az 1956-os forradalom Szentesen. Ezek mellett részt vett több helytörténeti monográfia és forráskiadvány összeállításában. 1979-től bekapcsolódott a külföldi levéltárakban folyó hungarika-kutatásba. A Vajdasági Levéltárban három alkalommal, a spanyolországi levéltárakban nyolc alkalommal végzett gyűjtőmunkát, számos értékes dokumentummal gazdagítva a Csongrád Megyei Levéltárat és a Magyar Országos Levéltárat. Az e tárgyban megjelent fontosabb munkái: Spanyol hősök Buda ostromában 1686-ban (Békési Élet, 1986.4. sz.); Spanyol követjelentés Szeged visszavívásáról (Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1988.1. sz.); Gyula 1695. évi visszavívásának dokumentumai a Spanyol Államtanács irataiban (Békési Élet, 1989. 2. sz.); A spanyol hungarika-kutatás története (Levéltári Szemle, 1989. 2. sz.) Hivatali elfoglaltságai mellett a Magyar Történelmi Társulat, a Magyar Levéltárosok Egyesülete, a Hajnal István Kör, a Szegedi Akadémiai Bizottság, az Erdélyi Szövetség és sok más társadalmi szervezet tagja, vezetője volt. Szentes kulturális életében és közéletében betöltött kiemelkedő szereplését a városi képviselőtestület 1997-ben Pro Urbe-díjjal ismerte el. Noha igazgatói kinevezésekor 16-18 évvel idősebb volt munkatársainál, az első naptól meghonosította a tegező nexust, biztosítva ezáltal a közvetlen, családias légkört a szentesi levéltárban. Igazgatóként nem húzta ki magát semmiféle munkából, a nehéz fizikai munkának számító iratpakolásból sem. Az sem zavarta, hogy a környező intézményekben „diplomás trógereknek” neveztek bennünket. Szakmai ötleteinket legtöbbször elfogadta, magáévá tette; különmunkáinkat nem gátolta, inkább támogatta, segítette. Tömören szólva: hagyott bennünket dolgozni! Nagy dolog volt ez, ismerve más intézmények gyakorlatát.

Az elmúlt év decemberében meghívtuk a régi levéltári dolgozóinkat egy családias összejövetelre. Barta Laci ekkor volt közöttünk utoljára. Hosszan tartó betegeskedés után, 2009. április 29-én elragadta a halál. Tudta, hogy komoly betegségéből nincs felépülés, ennek ellenére kiegyensúlyozott nyugalom, békés beletörődés áradt belőle. Bizonyára átgondolta, hogy mindent megkapott az élettől, amire egy ember vágyhat: tudást, szakmai sikereket, közmegbecsülést, odaadó, szép feleséget, négy gyönyörű gyermeket, hű barátokat és cimborákat, segítőkész, szerető munkatársakat. Szeretnénk remélni, hogy ezek voltak utolsó gondolatai, és megbékélt lélekkel indult el abba a másik világba.

Labádi Lajos LSZ, 2009.2. sz. 195-196. p.

Bedi István (1903-1954)

1954. augusztus 16-án tragikus hirtelenséggel elhunyt Bedi István, a Pécsi Állami Levéltár dolgozója. A halála előtti napokban többször szívfájdalmakról panaszkodott, de azért köteles- ségtudóan teljesítette tovább munkáját. A nevezett nap délutánján munka közben összeesett és azonnal meghalt. A levéltár dolgozói hűséges munkatársukat veszítették el, aki kitartó és szorgalmas munkája mellett mindig elől járt akkor, ha valamilyen nehéz, rendkívüli feladatot kellett kollektív munkával megoldani. A levéltári dolgozók megőrzik munkás életének emlékét.

Balázs Péter LH, 1954. 3-4. sz. 161. p.; LK, 1955. 376-377. p.

38