Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

paleográfiai gyakorlatot megszerezve többek között a városi külső tanács működését vizsgálta. Az elkészült tanulmány a Bónis György és Degré Alajos által szerkesztett Tanulmányok a magyar önkormányzatok múltjából című legendás kötetben jelent meg 1971-ben. A levéltárban töltött évtizedek alatt a rendezés mindennapos feladatai közé tartozott. A háború előtti községi iratanyag rendezésének sémáját annak idején az ő magyarkeresztúri mintája alapján állították össze, de foglalkozott a feudális vármegyei jegyzőkönyvek irataival, a perceptoráliával is. Vörös Károllyal közösen ő készítette el 1967-ben a levéltár első fondjegyzékét.

Jó kapcsolatot ápolt az ’50-es évek közepétől a levéltárban megjelenő osztrák kutatókkal: a kismartoni levéltár és a múzeum munkatársaival, és azokkal a helytörténészekkel, akik az átcsatolt területek történetét kutatták. Ismeretségének és nyelvtudásának köszönhetően kapott meghívást az első, még Mogersdorfban tartott konferenciákra az 1970-es években. 1986-ban vonult nyugdíjba, de a levéltártól, amelyet második otthonának tekintett, nehezére esett elszakadni. 1992-től újra dolgozott, az intézményben töltötte a délelőttöket. Termékenyek voltak a ráadásévek. Ekkor készült el Szakács Anitával közös munkaként a városi tanácsi bírósági jegyzőkönyvek első regeszta kötete, a német nyelvű községek úrbéri kilenc kérdőpontjainak átírása és néhány tanulmány is. Nyomtatásban ugyan nem jelentek meg, de fontos támpontot jelentenek a kutatók számára az 1631 és 1653 közötti városi jegyzőkönyvekről készített mutatói. Munkáját a szakma mindig elismerte, nyugdíjba vonulásakor megkapta a Munka Érdemrend ezüst fokozatát, 2001-ben, 75 évesen pedig a Pauler Gyula-díjat.

Életének nagyon fontos része volt a zene szeretete és művelése. 1942-től énekelt kórusokban, 1950-től karnagyként is tevékenykedett. Leghosszabb ideig, 42 évig a domonkos templom kórusát vezette. A zenének, a közös éneklésnek köszönhette feleségét is, akivel három gyermeket neveltek fel példás egyetértésben és szeretetben. Szép, teljes élet végére került pont 2007. április 7-én, Nagyszombat hajnalán.

Türbuly Éva LSZ, 2007. 2. sz. 100-101. p.

Tirscher Jolán (1896-1976)

1976 júliusának egyik forró napján kísértük utolsó útjára a Farkasréti temetőbe dr. Tirscher Jolán nyugalmazott főlevéltárost, a Magyar Országos Levéltárnak 27 éven át hűségesen szolgáló egykori dolgozóját. A budapesti Tudományegyetem elvégzése után, 1923-ban lépett a Levéltár szolgálatába, mint „levéltári segédtiszt”. Ezután megszakítás nélkül a Levéltárban dolgozott, végigjárta a szokásos ranglépcsőket: allevéltámok, levéltámok, majd 1945-tól fő- levéltámok volt a hivatalos rangja. Sokszor emlegette haláláig kedves volt egyetemi tanárát, mesterét, Riedl Frigyest, akinek előadásain nevelődött, mint magyar irodalom szakos hallgató. A Levéltárban főleg ügyintézési jellegű munka jutott osztályrészéül, dolgozott a titkárságon is Csánki Dezső, a hírneves történettudós - a levéltár akkori vezetője - mellett. Később főleg közigazgatási és közjogi referencia volt a főfeladata. Megjegyezzük még, hogy ő volt a Magyar Országos Levéltár első tudományos besorolású női dolgozója, tehát ővele kezdődik az a folyamat, amelynek végén ma már nálunk is, mint a világ többi országában is az a helyzet, hogy mind a tudományos besorolású dolgozók, mind az ún. „középkáderek” közt a nők száma megközelíti, vagy éppen meg is haladja a férfi dolgozók számát.

Mint „közigazgatási és közjogi” referensnek neki is az jelentette hivatali munkájában a legnagyobb feladatot, hogy - 1944-ig, amíg a családok nemességének igazolása a kormány

377