Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
Tudományos Intézetének munkatársa. 1971-ben tért vissza immár a Baranya Megyei Levéltárba, melynek 22 éven keresztül (1971-1993) volt igazgatója. Ebben a bő két évtizedben az intézmény hatalmas fejlődésen ment keresztül. Ezt sohasem csak saját érdemeként könyvelte el, hanem munkatársait, és a kedvező körülményeket is emlegette. Kezdeményező szerepe, szervezőmunkája azonban döntő tényezője volt a gyarapodásnak. Felkészült, precíz, koncepciózus levéltáros volt, akit nemcsak saját intézményének sorsa foglalkoztatott, hanem a levéltárügy egésze. Az országos szakmai rendezvények aktív szereplőjeként, szigorú de korrekt szakfelügyelőként, mindig kedves és segítőkész kollégaként ismerték az ország valamennyi archívumában. A levéltár nem puszta „iratraktár” volt számára, hanem kutatóhely. Olyan kutatóhely, amely nemcsak kiszolgálja a múltat vallatókat, hanem szervezője, műhelye is történeti kutatásnak. Szorgalmazta az archívumok tudományos kutatóhellyé nyilvánítását, és amikor ez megtörtént, példás szervezőmunkával irányította saját intézménye fejlesztését. Az egyetemi történelem tanszék megalakulásáig (1982) a Baranya Megyei Levéltár volt a pécsi történeti kutatások központja, és az új bázissal szorosan együttműködve később sem vesztett jelentőségéből. Olyan nagy ívű és - számos budapesti, sőt külföldi kutató közreműködésével - jelentős eredményeket produkáló kutatási projekteket szervezett és vezetett, mint A nemzetiségek története a Dél-Dunántúlon 1687-1950 között, illetve Dél- kelet-Európa felszabadítása a török alól (1686-1699). E témakörökben alapműveket alkotott, amelyek megkerülhetetlenek a kutatók számára. De fontos könyveket és tanulmányokat publikált az üzem- és várostörténet, a társadalomtörténeti szemléletű munkásmozgalomtörténet és a művelődéstörténet terén is. Meghatározó szerepet játszott Baranya megye és Pécs történetének feltárásában. Összesen több mint kétszáz monográfiát, tanulmánykötetet, tanulmányt, forrásközleményt és cikket publikált, több tucat előadást tartott konferenciákon, ismeretterjesztő rendezvényeken, rádióban és televízióban, itthon és külföldön. Ezt a tudományos teljesítményt ismerte el a Magyar Tudományos Akadémia 1985-ben kandidátusi, majd 1996-ban akadémiai doktori fokozattal. Nemcsak tudós kutató volt, hanem aktív és sikeres tudományszervező is. Az 1971-1995 között általa szerkesztett Baranyai Helytörténetírás a legszínvonalasabb levéltári évkönyvek közé tartozott, országos rangú és jelentőségű periodika volt. (Az egész szakma vesztesége, hogy az intézményből történő kényszerű távozását követően kiadását megszüntették.) Az MTA Pécsi Akadémiai Bizottsága helytörténeti munkabizottságának elnökeként, a Magyar Történelmi Társulat dél-dunántúli csoportjának titkáraként, alelnökeként majd elnökeként, és a Társulat országos alelnökeként rangos nemzetközi konferenciák-, és más szakmai rendezvények sorát szervezte. Szigetváron megrendezett konferenciasorozatát a török-kor kutatásának fontos fórumaként tartotta számon a szakma. Levéltárosként, igazgatóként is oktatott az egyetem bölcsészettudományi és jogi karán, részt vett az előbbi történész doktori iskolájának munkájában. De nem csak ott tanított - a levéltárban is. Egyrészt levéltárosok generációit nevelte, másrészt ifjú történészek sorát avatta be a kutatás fortélyaiba. Témákat ajánlott, iratanyagokra hívta fel a figyelmet, ezzel fiatal kollégák tucatjait indította el a kutatói pályán. Később százszámra olvasta, bírálta, javította, és részben publikálta dolgozataikat. Ösztönözte és segítette ifjú munkatársai továbbtanulását, fokozatszerzését, és - kapcsolatrendszerét kihasználva - az országos szakmai közéletbe történő bekapcsolódásukat. Ezzel a sokoldalú tevékenységgel nemcsak magát gazdagította, hanem környezetét is. A magyar történettudományt, a levéltárügyet, a köz- és felsőoktatást és mindezek számos intézményét. Gazdagította kollégáit, barátait, tanítványait. Gazdagította 363
