Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Szentkláray Jenő (1843-1925)

Annak a tiszteletreméltó autodidakta történettudós nemzedéknek volt egyik legutolsó képviselője Szentkláray Jenő, amely mélységes hazafiságától tüzelve szorgalmasan rótta össze az adatokat, hogy a magyar múlt egy-egy részletét kimerítően megvilágítsa. A délvidéké volt minden érdeklődése. Krassó megye és Temes megye történetéről, a becskereki várról írott összefoglaló művei mellett igaz értéket képviselnek Dél-Magyarország újabbkori történetéről, a török hódoltság történetéről, a szerb monostor egyházakról, az oláhok költöztetéséről írott tanulmányai, amelyek a XVIII. század történetének, de főleg a telepítés- és a nemzetiségi történelemnek mindig értékes termékei maradnak. Ha mi különböztetett tisztelettel hódolunk emlékének, úgy a hazai levéltári kutatás egyik úttörőjét értékeljük benne, aki már a nyolcvanas években bátor kézzel nyúlt bele a bécsi nagy levéltáraknak, az állami, hadi és kamarai levéltárnak roppant anyagába, éppúgy, mint az Országos Levéltár akkor még alig használt iratcsomóiba, s ő, a rendszeresen alig képzett történetíró ezzel a magyar pozitivista történetírás egyik úttörőjévé vált. Bár lett volna sok követője és segítője a magyar provinciális történelem hasonló alapossággal való feldolgozásában, akkor ma sokkal könnyebb lenne az eddig elhanyagolt, pedig a nemzeti erők fejlődésére nézve rendkívül fontos XVIII. század telepedéstörténetét és ezzel nemzetiségeink terjedésének történetét megírni.

Miskolczy Gyula LK, 1925.1-4. sz. 319. p.

Szeremlei Samu (1837-1924)

Egy régi történetíró-generáció képviselője szállott sírba Szeremlei Samuval. A 87 éves aggastyán annak a történetíró-csoportnak volt a tagja, amely nem készült tudatosan erre a pályára, hanem a 48-tól kezdve intenzíven átélt nagy események hatása alatt fordult a múlt felé. Miként Szilágyi Sándor, ő is előbb a szabadságharc megrázó és felemelő mozzanatait írta le, majd az 1848 utáni valláserkölcsi és társadalmi életet rajzolta meg a kortárs megfigyelései alapján. Amikor pedig megnyíltak a levéltárak ajtói, ezernyi színes adat tárult fel és kínálkozott a múlt nagy képébe való belefoglalásra, érdeklődése őt is visszavezette a régibb korba. Két jól ismert kortársa közül, akik vele hasonló előképzettséggel, neveltetéssel és körülmények között kezdtek a történelem iránt érdeklődni, Erdély szülötte, Szilágyi Sándor, a politika, az államélet kuszáit szálainak kibogozására szentelte munkás életét, a dunántúli Thaly pedig a hagyományokon keresztül idealizált kuruc idők rekonstruálására. Szeremlei az Alföld síkján egyszerű falusi emberek között lelkészkedve, térbelileg szűkebb pátriájának határai között maradt. De - szintén csak hajlamától vezettetve - kimélyítette kutatását, s rámutatott az Alföld történetének, ennek a mi képzeletünkben még ma is csak egyhangú, szürke, letargikus, mozdulatlan ahisztórikumnak arra a feltáratlan oldalára, amelyet egykor bizonyára éppen olyan sok és változatos feldolgozás fog a közönséggel megismertetni, mint múltunk bármely más „dicső” korszakát. A társadalmi fejlődés, emelkedés és süllyedés feltüntetése Szeremleinél tudatos megfigyelés eredménye. Már kortörténeti műveiben érintette, még pedig elsőnek, a 48-as évek lappangó társadalmi mozgalmait, habár lelkészi elfoglaltsága, a nagy falu-város, Hódmezővásárhely lelki ügyeinek vezetése, egyháza körében kifejtett munkássága nem is engedte meg neki, hogy Thalyéhoz hasonló termékenységet mutasson fel. Ezzel megindítja társadalomtörténetünk művelését. Hódmezővásárhely ötkötetes mono358