Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

telegtek előtte. Tudományos elismerése nagyon sokat késett. Már nyugdíjasként, 1984-ben kapta meg a tudományok doktora címet, a Mohács utáni, 16. századi Magyarország történetét összefoglaló művéért, amely a tízkötetes új összefoglalásban jelent meg 1985-ben. Nyugdíjas éveiben is, amíg ereje engedte, változatlanul kutatott és dolgozott. Csöndben távozott közülünk, oly módon, amilyen mindig is volt. Tanítványai, a tanárok, levéltárosok és történészek ezrei őszinte szeretettel őrzik meg emlékét.

Szögi László LSZ, 1990. 4. sz. 105-106. p.

Soós Imre (1910-1997)

A levéltárak nem tartoznak az életnek nap-, mint nap pátosszal telített színterei közé, és a levéltárnokokról sem szokás dicsőítő ódákat vagy siratóénekeket költeni.

Soós Imre - Imre bácsi, ahogy az én generációmhoz tartozók és a nálunk fiatalabbak emlegetik, nemcsak a Heves megyei, de minden magyarországi levéltárban - úgy hiszem: nem szeretné, ha mély tartalmakkal telített életéről túlzóan patetikus hangnemben emlékeznénk meg. Ő e világon élve, a földön járt, de szelleme, lelkének erejével fegyelemben tartott gondolatai és e gondolkodásnak igen nagy akaraterővel megvalósított hozadékai magasan a talajszint fölött álltak. Pedig a külvilágnak ez a talaja olykor nagyon rideg volt, és az ott és akkor rajta élőnek földcsuszamlásokat is meg kellett élnie. - A kolozsvári egyetem elvégzése után az akkor fiatalember Imre bácsi épphogy eljött Sopronból Egerbe vármegyei fölevéltárnoknak, amikor Magyarország is belekavarodott a II. világháború viharába. Nemsokára már igazán érett fejjel kényszerült átvészelni - az általa bizonyára nem szerencsésnek érzett - ún. fordulat évét. De sem akkor, sem egyetlen későbbi irányváltozáskor nem cserélt színt. Tudtommal nem volt sem barna, sem zöld, sem vörös, sem fehér.

Látszólag szürke volt. - De csak látszólag. Imre bácsi egészen biztosan érezte, sejtette, hogy a politikum - ha pusztán önmagáért való - csak felszín, csak efemeritás. Akár az örökkévalósághoz, akár a két és félezer éves latin írásbeliséghez vagy akár az ő gondjaira bízott középkori oklevelekhez, megyei, városi, falusi, plébániai gondokat, egyéni emberi sorsokat évszázadokon keresztül tükröző összeírásokhoz, bányanyitási engedélyekhez, maradandó földbirtoklási és földhasználati változásokról, a bennünket ma műemlékként körülvevő magán- és középületek, templomok létrejöttének történetéről tanúskodó iratokhoz képest. A latin „arma” szó jelentései közül ő a modern történetírás követelményeinek - és bizonyára saját életelveinek is - megfelelően viszonylag kevés figyelmet fordított a pusztító fegyverekre, azoknak forgatására, inkább érdekelték azok a címerek, amelyeken Heves megye falusi közösségei alkották meg, vésték pecsétekbe a maguk termelő - szántóvető, szőlőművelő, iparos vagy kereskedő mesterséget űző - tevékenységeinek szimbólumait. Imre bácsi politeiaja a levéltár és a történettudomány volt. E területen belül nagyon hamar lett teljes jogú poliszpolgár és azután egyre több pályatársa figyelt fel nem fennhangon kijelentett, hanem inkább maradandó tudományos értékű írásaiban alaposan alátámasztott, megfontolt szavaira, mondataira, következtetéseire. E végső nyughely és ez a szomorú alkalom nem arra való, hogy Soós Imre önálló köteteit, tanulmányainak címét vagy akár csak széles látókörét jelző kutatási területeit elősoroljam. A munka minősége egyébként is mindig fontosabb a mennyiségnél. Ha pedig erre tekintünk, akkor bizony nem sok magyar levéltárosról mondhatjuk el, amivel ő dicsekedhetett volna, ha nem tiltotta volna szerénysége, hogy egyik könyve egye329