Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

kutatásáért joggal kapta meg 1998-ban a város egyik legnagyobb kitüntetését, a Zalaegerszegért díjat. Utolsó jelentősebb tanulmányának megjelenési helye akár szimbolikusnak is tekinthető, hiszen az a Debrecenben kiadott Szabó István emlékkötet számára készült 1998- ban. Sajnos egészségi állapota ekkor már nem engedte meg, hogy eleget tegyen az egyetem óraadó tanári felkérésének. A Zala Megyei Levéltár régi adósságát törlesztette azzal, hogy 2002-ben a Zalai Gyűjtemény sorozatban kiadta kandidátusi disszertációját, megkoronázva ezzel az életművét. Emlékét tisztelettel megőrizzük.

Káli Csaba LSZ, 2008.1. sz. 106-107. p.

Sinkovics István (1910-1990)

80. születésnapján, 1990. augusztus 19-én szólította el közülünk a Mors Imperátor Sinkovics István ny. egyetemi tanárt, mindannyiunk szeretett Pista bácsiját, a budapesti tudományegyetem bölcsészkarának egykori dékánját, a Levéltári Közlemények volt szerkesztőjét, a honi levéltárügy tekintélyes alakját.

Nevét tanári tevékenysége tette országszerte ismertté: a Középkori Magyar Történeti Tanszék 1526 utáni korszakot előadó professzoraként, majd a Történed Segédtudományok Tanszéke vezetőjeként mélyen szántó előadásaival és szemináriumaival igen sok hallgatót vonzott hatalmas forrásismerete és igen nagy tanári kvalitása. Kutatóként és levéltárosként nagyszámú kollegát indított el pályáján: ők nagyobb részt szakdolgozóként fordultak hozzá, tudván, hogy a levéltári kutatómunkában is biztosan számíthatnak a professzor állandó útmutatására és támogatására. A magyar levéltárügynek alig van olyan harminc évet betöltött tudományos dolgozója, aki valamilyen formában és módon nem volt Sinkovics István hallgatója.

Semmiféle munka alól nem vonta ki magát, nem volt idegen tőle. A kötelesség pontos, lelkiismeretes teljesítésében mindig első volt, akár hivatali, akár tanári, akár tudományos tevékenységről volt szó. Nemszeretem dolog, olyan, amelyet rangja alattinak talált volna, számára nem létezett. Nem volt ő a látványos sikert szavatoló munkák keresője, s nem is állt az első sorokban a kitüntetések és elismerések osztásánál. Puritán gondolkodása és erkölcsi tisztasága, szilárdsága távol tartotta az ilyesmitől. A munka életének értelme volt, s ezt a rá zúduló súlyos csapások idején, pl. 21 éves fiának, Jánoskának betegsége és halála alkalmával sem szakította meg. Elveinek szilárdságát mutatja, hogy már idős fejjel elhárította a számára értekezés benyújtása nélkül felajánlott és jól megérdemelt történettudomány doktora fokozatot és sokak nyugdíjas professzorként - a maga kívánságára - ült le megvédeni beadott disszertációját. Idegen volt tőle minden teátrális szereplés, zajos vita és lármás siker: amit csendben, rendszeresen és szívósan alkotott és tett, az a magyar történetírás, felsőoktatás és levéltárügy alapjaiba épült be. Sinkovics Istvánt, mint tanárt, kutatót és levéltárost együttesen állítja elénk az az általa hallatlan gonddal szerkesztett, hatalmas és az oktatásban nélkülözhetetlen két kötetes „Magyar történeti szöveggyűjtemény 1526-1790” (Bp. 1968.), amelyben valóban a korszak életének teljességét akarta a történészhallgatóknak bemutatni, s amelyet ő maga is egyik fő művének tekintett.

Megható volt ragaszkodása egykori mesteréhez, Domanovszky Sándorhoz, annak életében, halálos betegségében és holtában egyaránt. Ember- és természetszeretete alig ismert határt. Mindenkin segíteni akart, s nagyon sokon tudott is, aki bármiféle segítséget kért tőle. Erről azok tudnak csak, akiknek segített talpra állni, vagy talpon maradni! Tiszta szívét és

326