Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

lehetett. S akkor egyszerre szigorodni kezdett a politikai légkör. Akkor is érthetetlennek tűnt - ma, a hazai és nemzetközi politikai tapasztalatok sokkal bővebb ismeretében, méginkább érthetetlennek tűnik: mi szükség volt a szocializmus magyarországi erőinek győzelme után a szektás elzárkózásra és módszerekre, ahelyett, hogy a megvert politikai erők tömegeit is meggyőzni igyekeztek volna a szocializmus igazáról? Ehelyett jött az, amire ma is csak hideg iszonyattal emlékezhetünk: megkezdődtek a koncepciós perek. Első magyarországi áldozatuk Földi Julianna férje, Rajk László, a magyar kommunista mozgalom nagy alakja volt. Az 1949-es évről Rajk Lászlóné sohasem beszélt előttünk, munkatársai előtt - azok előtt sem, akik az áüagosnál közelebb állottunk hozzá. Még az 1949-cel kezdődő börtönévekről is alig. (Mi pedig illetlenségnek tartottuk volna kíváncsiskodással felszaggatni az amúgy is csak a felületen - vagy ott sem behegedő sebeket.) Arról már beszélt, hogy a börtönből való kiengedése után sem várta az, aminek várnia kellett volna. Férje s maga rehabilitációja sem haladt gyorsan, őmaga először Györk Lászlóné néven kellett hogy dolgozzék, még nevét is csak bizonyos idő után kapta vissza, fia pedig, aki pár hónapos korában kellett hogy elszakadjon tőle, s akit anyjának a börtönből kiszabadulása előtt nagynénje nevelt, jó ideig nem hitte el, hogy valóban édesanyja az anyja, nem pedig nagynénje, akit évekig annak ismert. Ezek jóvátehető dolgok voltak - Júlia ezekről beszélt. A jóvátehetetlenekről, legalábbis arról, hogy azzal kapcsolatban belül mit élt át - soha.

1959 elején az Országos Levéltárba került könyvtárosnak - olyan környezetbe, amely korábbi életútjától távol esett. Egy eléggé speciális szakterületre, amelynek tudományos és technikai szakemberei közül legfeljebb egy-két ember volt részese, rövid pillanatokra, az országos politika szerényebb régióinak. Az Országos Levéltár munkatársi gárdája szükségszerűen ez volt. Milyennek ismertük meg mi, másfél évtizeden át munkatársai?

Sohasem akart más lenni, mint egy az egyenlők közt - nem is engedte többnek kezelni magát. Ifjúkorának demokratizmusa töretlenül élt benne haláláig. Csak akkor vetette latba tekintélyét (bárhol), ha segíteni kellett embereknek (létkérdésekben vagy kis ügyekben egyaránt). De ritka erkölcsi érzéke azonnal hevesen tiltakozott, ha mértéket vesztett emberek olyan ügyekben próbálták felhasználni segítő szándékát, amelyeket jogtalan előnyszerzésnek szokás nevezni. Ez a finom erkölcsi érzék volt talán a legerősebb védőfegyvere. Mert védelemre szüksége volt - talán éppen saját emberi tisztasága miatt is. Egy gyermek naiv tisztasága lakott benne, annyi, felnőttnek is százszorosán sok szörnyű tapasztalat után is. Varázsát a személyes érintkezésben talán elsősorban ez adta - és hallatlan életereje. Ez az életerő is kellett hozzá, az erkölcsi tartással együtt, hogy úgy tudja leélni élete második felét, amilyen méltósággal és egyben köznapi emberséggel leélte. Külső szemlélő alig hinné el róla, hogy milyen érzéke volt az igényes humorhoz, mekkorákat tudott kacagni Pest vicctermésének legjaván élete utolsó évtizedeiben is. Erkölcsi érzéke diktálta neki azt is, hogy legjobb tudása szerint álljon helyt munkájában is. Míg az Országos Levéltár könyvtárában dolgozott, évről- évre résztvett, a könyvtár másik két tudományos munkatársával együtt, a magyar levéltári irodalom bibliográfiájának összeállításában, ill. a szakterület belső szemléje tartalommutatójának készítésében. Ezek aztán nyomtatásban, ill. sokszorosítva meg is jelentek. Fő munkájának azonban, különösen szolgálata utolsó éveiben, férje, Rajk László életrajzának megírását tekintette. Nem tudjuk: meddig jutott el a gyűjtött anyag feldolgozásában. Ha azonban a kézirat még befejezetlen, bízunk benne, hogy tollforgató barátai között akad valaki, aki a még elvégzendő munkát elvégzi. Engedjenek meg most nekem valamit, ami, személyes volta

296