Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
nem a múzeumban, hanem a megyei levéltárban folytatta munkáját. A levéltáraknak korábban „csak” szorgos kutatója volt, ez évtől azonban az akkor költözés előtt álló intézmény igazgatója lett és ezt a posztot egészen nyugdíjazásáig, 1974-ig töltötte be közmegelégedésre (a levéltártudomány iránti elhivatottságát - számos más dolog mellett - világosan jelzi, hogy ő tárta fel a levéltár történetét is). Nem lett volna azonban méltó pályájához, ha ekkor a szó szoros értelmében nyugalomba vonult volna: egészen 2003-ig, tehát 91 éves koráig hetente kétszer ingázott debreceni otthona és Nyíregyháza között, mert nyugállományba vonulását követően is a levéltár aktív munkatársa maradt. A nyíregyházi évek, évtizedek végül hosszúra nyúlt alkotópályája legnyugodtabb időszakának bizonyultak, de végigtekintve tudósi teljesítményén, elmondható, hogy elsősorban Debrecen, másodsorban a Hajdúság és a Nyírség, tágabban tekintve az Alföld népéletének egyik legjobb ismerője volt, tudását pedig számos munkája révén tette közzé. Mind néprajzi, mind történettudományi (mind pedig a két tudományágat egyesítő), sőt ezen túl művészettörténeti írásai jelzik alkotói útjának állomásait. Ha nem is a teljesség igényével, de feltétlenül említést érdemel ezek közül a debreceni városi jegyzőkönyvek feltárása és kiadása, a debreceniség történeti fogalmának megteremtése és értelmezése, a sokszor emlegetett cívis szó mögöttes tartalmának minden korábbinál elmélyültebb értelmezése, de pl. az 1556. évi szabolcsi dézsmajegyzék feldolgozása is. A város, a táj szeretete minden munkáján érezhető, úgy azonban, hogy soha még csak kísérletet sem tett a múlt eszményítésére. 1962-ben lett a történettudományok kandidátusa, 1985-ben pedig a történettudományok doktora. Egy évvel ezt követően a debreceni egyetem tisztelte meg egykori diákját azzal, hogy címzetes doktorává avatta, 1992-ben pedig a város is elégtételt szolgáltatott neki: ekkor lett Debrecen díszpolgára. A levéltáros szakma külön is elismerte érdemeit, hiszen 1996-ban Pauler Gyula-díjat kapott. Élete alkonyán pedig egymást követően sorjáztak a kitüntető címek: 2003-ban a debreceni egyetem díszdoktorává avatta, 2004-ben az Akadémia Eötvös József Koszorúja lett az övé, 2002-ben pedig a Széchenyi István-díjat kapta meg. Balogh Istvánnal nemzedéke egyik utolsó képviselője távozott az élők sorából. Teljes, bár a történelem viharai által meggyötört tudósi életpálya volt az övé, amelynek jelentékeny fejezetei fűződtek előbb kutatóként, majd vezetőként a levéltártudományhoz is. Emlékét megőrizzük! Radics Kálmán LK, 2007.1. sz. 239-242. p. ш ÜÜ Kilencvenötödik születésnapjára, 2007. november 29-re korai tanulmányaiból gyűjteményes kötet kiadását terveztük, de a megjelenését Pista bácsi már nem érhette meg, május 4-én debreceni otthonában csendesen elhunyt. Eltávozott a Teremtőjéhez a levéltárosok doyenje, a kiváló néprajzkutató, muzeológus-történész, az „utolsó főispán”. 1912-ben született Debrecenben, parasztpolgár családban. Ahogyan a reggeli levéltári kávé mellett mesélte, ez bizony még Ferenc Jóska alatt volt, sőt emlékszik a harangok zúgására is, amelyek 1916-ban az uralkodó halálhírét hozták. Középiskolai és egyetemi tanulmányait a cívisvárosban végezte, ahol már egyetemi hallgatóként a Déri Múzeum munkatársa lett. 1935-ben doktori vizsgát tett, 1938-ban pedig ösztöndíjasa lett a bécsi Collegium Hun- garicumnak. Hazatérése után a múzeumi munka mellett már az egyetemen is tanított. Sorra jelentek meg publikációi a paraszti gazdálkodásról, a hortobágyi pásztorélettől, Debrecen történetéről. A néprajzi gyűjtőutakon megismerkedett a falukutató mozgalommal, a megkö26
