Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Balogh István (1912-2007)

Lényegében a 20. század egészén átívelő hosszú tudósi életűt zárult le 2007. május 4-én, amikor Balogh István, a nyíregyházi levéltár nyugalmazott igazgatója - pár hónappal 95. születésnapja előtt - örökre lehunyta szemét. Elképesztően tág időkeretet fog át az első és utolsó publikációja között eltelt jóval több mint fél évszázad is, hiszen első önálló írása 1935-ben látott napvilágot. E szám már önmagában jelzi, hogy a Pista bácsinak rendelt hosszú élet milyen gazdag tartalommal vált teljessé. Arra azonban a még oly bőséges adatolás sem képes kellő hűséggel, hogy emberi és tudósi arcélét visszaidézze azoknak a szerencséseknek, akik ismerhették őt, és bemutassa azoknak, akiknek ez nem adatott és immár nem is adatik meg. Hiszen beszédes e pálya minden állomása: mesél nem csupán egy ember életéről, de a 20. század Magyarországának történetéről is.

Az ízig-vérig tiszántúli, de azon belül is elsősorban debreceni kötődésű Balogh István 1912. november 29-én született parasztpolgári családban az általa oly annyira szeretett cívisvárosban, amelyet csak akkor hagyott el, amikor a hatalom erre kényszerítette. Elemi tanulmányait - maga is tanyasi gyerek lévén - a várost keletről határoló Nagycsere iskolájában kezdte meg 1918-ban, ahol aztán a kisdiák stúdiumai mellett rövidesen az ott működő népkönyvtár könyvállományának buzgó olvasója lett, ily módon is gyarapítva mind jobban táguló ismereteit. Tanárai is felfigyeltek tehetségére, édesapja pedig - az ötgyerekes parasztember - nem állta útját annak, hogy csillogó talentummal megáldott fia a paraszti utat elhagyva bontakozhasson ki. A fiatal Balogh István útja így szülővárosa nagyhírű gimnáziumába, a Református Kollégiumba vezetett, 1922-től kezdve Nagycseréről járt oda, itt végezte középiskolai tanulmányait, egyebek mellett az Eötvös Kollégiumból odakerülő nagy tudású tanára, Szabó Márton irányításával. Ezt követően aztán 1931-től a debreceni egyetem padjait koptatta egészen addig, amíg 1936-ban történelem és földrajz szakból oklevelet nem szerzett. Addig pedig az egyetemi évek alatt - többek között - Szabó Dezső és Rugonfalvi Kiss István professzorok óráin pallérozódott, de nagy szeretettel emlegette Varga Zoltán tanársegéd szemináriumait is.

Végzésekor a friss diplomás fiatalember a debreceni Déri Múzeumban kapott munkát gyakornokként, meglehetősen szerény díjazás fejében, amelyet azonban igencsak megbecsült, a létező legkülönfélébb adminisztratív stb. feladatokat látva el munkahelyén. Mesterei ebben az intézményben a Debrecen várostörténetét számos pótolhatatlan adalékkal gyarapító Zoltai Lajos, valamint a néprajzos Ecsedi István lettek. Tisztelői számára tudott, hogy Balogh István térben és időben egyaránt széles horizonton feszülő kutatásainak egyik fő iránya a történelem és a néprajz határvidékén mozgott. Nehéz lenne őt úgy néprajzosnak nevezni, hogy ne gondolnánk rá, mint történészre és viszont. E kettősség gyökerei e korai múzeumi évek során erősödtek meg. Zoltai a történettudomány gyakorlati ismereteit, így pl. a levéltári iratanyag használatát ismertette meg vele részletesen, míg Ecsedi a néprajzi kutatómunka mikéntjébe avatta be őt. Néhány évvel később, 1939-ben a fiatal Balogh István Bécsbe vette útját, mint ösztöndíjas, ahol az őt fogadó intézmény a Collegium Hungaricum volt. Bécsi tartózkodása idején kutatott az ottani levéltárakban, de egyetemi előadásokat is hallgatott, teljességgel kihasználandó az ott töltött időt. Szorgalma tovább gyümölcsözött: előbb Berlinben, majd pedig Erdélyben várt rá újabb tanulmányút. Közben magánéletében is döntő változás állt be: múzeumi, immár biztosabb egzisztenciája tudatában a családalapítás útjára lépett, 27 évesen megnősült, felesége, később gyermekeik édesanyja pedig fél évszázadon át volt hűséges társa.

24