Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
sára is. /A zselicszentjakabi alapítólevél (Pest legkorábbi említése). (TBM. 1964.); Buda és Pest „Fővárossá” alakulásának kezdetei. (TBM. 1971.); Adatok Budapest főváros Árpád-kori történetéhez. (TBM. 1972.); Óbuda 1355. évi felosztása (Budapest Régiségei, 1976.)./ A „tudományos száműzetése” idején (1953-ban) publikált Veszprémi Regeszták „párjaként” a fővárosra vonatkozó középkori oklevelek egy kötetének a kiadására is vállalkozott. Az általa művelt fő tudományszakokat mintegy kiegészítették esetenkénti tanulmányai a politika- és a művelődéstörténet területén. És hogy az így, szinte melléktermékként keletkezett munkák is komoly tudományos értékeket hordoztak, szépen dokumentálja I. Lajos királyunk 1375. évi havasalföldi hadjáratáról és „török” háborújáról (Századok, 1983.) publikált cikke, amelyben a régebbi tudósok generációi által téves kronlógiai rendbe elhelyezett 1370-es években lejátszódott eseménytörténet, s benne a török-magyar fegyveres konfliktus időrendiségének a problémáit oldotta meg. Nyugdíjba vonulása sem jelentette számára a szakmától való eltávolodást. Nemcsak régi munkahelyét, otthonában őt felkereső tanítványait látta el tanácsaival, hanem - amint láthattuk jónéhány tanulmányát is már nyugdíjasként publikálta. Emellett csaknem fél évszázaddal korábban megírt, de a II. világháború hadi eseményei miatt a nyomdában csaknem valamennyi példányában megsemmisült alapvető középkori szfragisztikai szintézisét /А magyar pecséthasználat története a középkorban. (A Gödöllői Szent Norbert gimnázium 1943-44. évkönyve)/ bővítette a saját és tanítványai azóta megszületett újabb kutatási eredményeivel. E munkáján csaknem haláláig dolgozott. Kumorovitz professzor emléke nem csupán hatalmas tudományos életművében él tovább, hanem a volt gödöllői gimnazisták emlékezetében és a budapesti egyetemen előadásait hallgató - azóta részben már deresedő hajú - történészek, levéltárosok tudományos munkásságában is. Iskolateremtő tudós volt. Az ő tanítványainak a sorába lépni egyben egy történetírói felfogás vállalását is jelentette. És ha az általa kijelölt úton művelni a tudományt természetszerűen nem is járt a hivatalos tudománypolitika elismerésével, tanítványai mégis mindig büszkén vallották és vallják meg mesterüket! Bernarde Magister - vale! Bertényi Iván LK, 1992.1 -2. sz. 230-232. p. Ш ü 1900. október 5. Kotterbach-Ötösbánya. Mélyen vallásos családnak fia születik, keresztneve Lajos. Édesanyja flamand eredetű, édesapja lengyel. Ki gondolná, hány évnyi Isten és egymás iránti kölcsönös szeretetben való élet hozza majd egymás után a testvéreket. A legidősebb fiú már felszentelt szerzetespap, amikor legifjabb testvérkéje, a tizenkettedik, a világra jön és - a kor szokása szerint - Lajos bácsinak szólítja. Édesapja sajnos korán távozik az élők sorából. Édesanyja, a szelíd tekintetű Mária asszony, hívő lélekkel neveli és nagyon sok szeretettel, gyermekeit. Fényképről is ismert számunkra az a hely, ahol anyai nagyapja, Ambrus nagyapó, a kovácsmester, a kaszálónál és a vihar elől menedéket nyújtó szikla előtt volt vele. Ha Ambrus nagyapáról beszélt, gyermekkorának legkedvesebb idejére emlékezett. Élete során szeretteiről szentmiséiben mindig megemlékezett. Testvérei közül néhányan ma is élnek szerte a világban. Húgai közt térítő apácák, öccsei közt két jezsuita szerzetes is volt. Wladek - vagy ahogyan ő mondta: Laci, a lengyel öcsém - a viaticum kiszolgáltatásáról hazafelé menet lett közúti baleset áldozata. Pozsonyban élő fizikus fivére 80 évesen is Istennek és a tudománynak elkötelezett szolgája. Egyik húga, aki életét mindvégig édesanyjuk gondozásának szentelte, misére sietve szenvedett olyan balesetet, amelyet az orvosok már nem tudtak gyógyítani. 238
