Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

A szörnyű veszteséget, amely a családodat, gyermekeidet érte, megpróbáljuk valamelyest enyhíteni azzal a szeretettel és odaadással, amelyet a Te emléked tart fenn bennünk. Hiszem, hogy özvegyed és árváid mindig bizalommal fordulhatnak volt munkatársaidhoz, ha valamiben segítségükre lesz szükség, mert a Te emberségednek emléke mindannyiunkat erre kötelez.

Kedves András! Legyen csendes, békés pihenésed.

Kollega Tarsoly István gyászbeszéde LK, 1994.1-2. sz. 262. p.

Kumorovitz Lajos Bernát (1900-1992)

Egy komor téli napon, február 22-én a halál elszólította közülünk Kumorovitz Lajos Bernát professzort, a történeti segédtudományok Európa-szerte nagyra becsült és elismert művelőjét, gödöllői diákok és tudományos pályára készülő egyetemi hallgatók generációinak tudós nevelőjét.

Egyidős volt évszázadunkkal. 1900. október 5-én született a Szepességben, Ötösbányán. Soknemzetiségű szülőfalujában már kisgyermekként több nyelvet elsajátíthatott, s ezek sorát későbbi tanulmányai alatt módszeresen tovább bővítve végül csaknem minden kelet-közép- európai nyelven beszélt vagy olvasott. Lőcsén érettségizett 1918-ban, s rövid időre még magára ölthette az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének az uniformisát.

Az I. világháború után a kényszerű katonai fegyelmet egy másik, ezúttal önként vállalt, magasabb erkölcsi célok szolgálatába állított fegyelemmel váltotta fel: felvételét kérte a Premontrei Kanonokrendbe. 1919-1923 közt teológiai tanulmányokat folytatott, majd 1923 és 1927 között a budapesti Tudományegyetemen történelem és földrajz tanári oklevelet szerzett. Tanulmányai utolsó esztendejében rendje gödöllői gimnáziumában nyert tanári beosztást, ahol csaknem negyedszázadon keresztül, 1949-ig tanított. 1939 és 1943 között gimnáziumi igazgatóként működött. Tanári tevékenységével párhuzamosan (HÉV-vel bejárva a Magyar Országos Levéltár kutatótermébe) megkezdte a diplomatika, a heraldika és a szfragisztika tudományos kutatását. 1933-ban és 1934-ben Bécsben, 1938-ban Rómában, 1939-ben Nápolyban folytatott ösztöndíjas tanulmányokat. 1938-ban oklevéltanból és pecséttanból habilitált a budapesti egyetemen, s magántanárként, majd címzetes egyetemi tanárként - rövid megszakítással - 80. életévéig oktatta a történelem segédtudományait a történelem-, majd a levéltár-szakos egyetemi hallgatók számára. A szerény, a legparányibb történeti forrásadat értékét a legcsillogóbb logikai konstrukció elé helyező paptudós érthetően nem nyerte el azok kegyeit, akik a II. világháborút követően a magyar történettudomány vezérlő posztjait elfoglalták. Igaz, ő maga sem törekedett erre... 1949- ben megvonták 4 évvel korábban kapott akadémiai levelező tagságát, 1950-ben feloszlatták a számára otthont adó Premontrei Kanonokrendet, s egy időre egyetemi oktatói tevékenységét is be kellett szüntetnie. Több mint 50 évesen állás és állandó munkahely nélkül maradt, s volt idő, amikor azt sem tudhatta bizonyosan, hogy a következő éjszaka hol fogja álomra hajtani a fejét. Ilyen körülmények közt is megőrizte azonban lelki derűjét, s ha néhány évig alkalmi munkaként középkori oklevelek regesztázásából is kellett fenntartania magát, magasztos elveit nem adta fel. Egyházához, tudománya alázatos szolgálatához a nehéz körülmények közt is hű maradt. 1957-ben a Budapesti Történeti Múzeum tudományos munkatársaként végre sikerült állandó alkalmazást kapnia, s ezután pályája végső szakaszában a hosszú évtizedekig méltánytalanul megvont „hivatalos” elismerés is lépésről lépésre bekövetkezett. A Budapesti Történeti Múzeumban elnyert tudományos osztályvezetői beosztása mellé helyettes főigazgatóvá is kinevezték, 1975236