Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
kellett vennie, ez pedig kötetenként 1500-1800 szövegdokumentum feldolgozását, filológiai és szövegkritikai vizsgálatát kívánta meg tőle. Az 1960-as, 1970-es években alig volt becsülete a forráskutatásoknak, nagyon kevés középkori forrást sikerült megjelentetni. Kristó Gyulának nem kis szerepe volt abban, hogy a középkori forráskutatásokat és forráspublikációkat, korszakos segédtudományi adattárakat ma már vita nélkül értékes szakmai teljesítménynek fogadja el a történettudomány, ezekkel a legmagasabb tudományos fokozatok is megszerezhetők. Az Anjou-kori Oklevéltár főszerkesztőjeként azt a sok vesződséget és türelmet igénylő feladatot sem háríthatta el magától, hogy kinevelje a vállalkozás folytatására képes fiatalabb kutatónemzedéket. Hogy erőfeszítései ezen a téren sem bizonyultak meddőnek, azt bizonyítja: 2004 végére a sorozat 22 kötete lesz kézbe vehető, a Károly Róbert-kor lezárásához szükséges négy kötet esetén pedig már megindult munkálatokról beszélhetünk. Rövid időn belül elérjük tehát azt a kivételesen kedvező helyzetet, amely egy másfél generációnyi fontos történelmi idő tekintetében kínálja a teljes archivális forrásanyag elérhetőségét egy egységes szempontból feldolgozott oklevéltár-sorozatban. Ezenközben - másodlagos hozadékként - létrejön egy olyan archivisztikai áttekintés a magyar Anjouk koráról, amely számtalan ponton korrigálja a levéltári mutatók eddig felszínre nem került pontatianságait. Kristó Gyula számára nem adatott meg a sorstól, hogy megérje e hatalmas vállalkozás belső határpontjának, az 1342. évi uralkodóváltás idejének átiépését. Munkatársainak és tanítványainak, nemkülönben pedig a magyar történettudománynak, illetve archivisztikának közös felelőssége, hogy ne maradjon torzóban a vállalkozás, és meginduljon a Nagy Lajos korabeli iratanyag feltárása és 40 kötetre tervezett közzététele a Kristó Gyula által lefektetett feldolgozói elveket követve. Ennél méltóbban nem tiszteleghetünk korunk kivételes formátumú történettudósának gazdag életműve előtt. Almási Tibor LSZ, 2004.1. sz. 94-95. p. Kubinyi András (1929-2007) 2007. november 9-én meghalt Kubinyi András akadémikus, a magyar középkor kutatója. Budapesten született, itt nevelkedett, a várost csak néhányszor hagyta el hosszabb időre, minden alkalommal kényszerből: gyermekfejjel az ostrom elől menekülve és fiatalemberként első munkahelyei miatt. Gimnáziumi érdeklődését és családi indíttatását követve a budapesti bölcsészkarra iratkozott be, latin-történelem szakra. Egyetemi évei egybeestek a kulturális fordulat időszakával; ezekben az esztendőkben nemcsak az egyetem neve változott meg, hanem az oktatás is, a változások pedig az ő életére is kihatottak. 1947-ben bejáróként felvették az Eötvös Kollégiumba, amitől azonban egy év múlva, az elitképző politikai átalakítása után, csendben megvált, diplomát pedig történelem-levéltár szakon kapott. A tervszerű tudományirányítás azonban hamar felfedezte Kubinyi tehetségét, egyetemistaként két, akkor induló történész munkacsoport munkáiba is bevonták, részt vett Györffy György Árpád-kori történeti földrajzának és Székely György 14. századi parasztság történetét feldolgozó tanulmánykötetének munkálataiban. Mindkét helyen forrásfeltárás és levéltári kutatómunka volt a feladata, ekkor dőlt el végleg, hogy hátralevő életében középkorral foglalkozik majd. A kor szokása szerint első munkahelyét nem maga választotta meg, hanem a kulturális igazgatás által kijelölt helyen kezdett el dolgozni. Az egyetem által készített jellemzésben elismerték ugyan felkészültségét és képességeit, polgári származására hivatkozva azonban a legkövetkezetesebben elutasították azt, hogy tanítson, a folyamatos felügyelet mellett végzett 229
