Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

nál küzdött, de onnan szerencsésen hazatért. Közben megnősült. Felesége falubelije, Osztás Mária lett. Egy lányukat nevelték fel. A tanácsrendszer megalakulása után VB titkár lett. Egy évet dolgozott a pitvarosi állami malomnál, és a földműves szövetkezetnél, 1954-ben a hódmezővásárhelyi tanácshoz került. Tervosztály vezető, majd az igazgatási osztályon vezető előadói munkakörben dolgozott. 1956 neki is mint annyi más társának változást hozott az életében. Mint szakszervezeti bizalmi szólt valaki érdekében. Amiért dicséret illette volna, büntetést kapott. Elbocsátották. Szelíden mondogatta később: „ezért akkor még le is ültethettek volna”. Végül is szerencsésen alakult sorsa. Oltvai Ferenc vette magához levéltári munkaerőnek, ugyanis még Csanád megyei fő levéltárosként mint pitvarosi főjegyzőt ismerte. Pali bácsi a hátrányból előnyt kovácsolt. Az igazgatást ismerve hamar belejött a levéltári munkába. Minden területen otthonosan mozgott. Ekkor a levéltárak ellátmányból gazdálkodtak, a pénzügyeket is ő kezelte. Levéltári kezelő, majd főelőadó lett. így vonult nyugdíjba 1976-ban, azonban a munkát tovább folytatta, Szeged város irattárosa lett. Itt még 20 évet „lehúzott”.

Mintegy a levéltár előretolt bástyája lett. Levéltárosi szemmel kezelte a hozzá került anyagot, rendezte például az árvaszéket, amelynek átvételére csak most nyílik lehetőség. Pali bácsi a levéltárba is magával hozta jóindulatát, emberszeretetét, aminek kollégái mellett leginkább a kutatók örülhettek, akiknek önzetlenül segített bűvárlataikban. Ha valaki hozzá fordult, sohasem mondta, hogy nem, válasza leginkább az volt: megoldjuk. És valóban egy idő után elő is jött irattal, címmel, könyvvel, vagy valami mással, amit kértek tőle. E sorok írójának már nyugdíjasként egyszer egy hatalmas köteg féltiszta papírt hozott deklikkel, gurtnival átkötve. Jó lesz az neked, mondta. És valóban nemcsak szeretetét fejezte ki ezzel, hanem valahogy hozta magával a régi levéltár szellemét és hangulatát. El is használtam az egész paksamétát. A kutatás, a felfedezés öröme hajtotta. Főnökéhez, Oltvai Ferenchez hasonlóan nem cerberus, filantróp levéltáros volt. A megszerzett, összegyűjtött ismereteit igazi autodidakta módjára szerette volna megosztani másokkal. így jutott el az íráshoz. Becsületesen, nagy forrástisztelettel dolgozott, 130 és 140 között van cikkeinek, tanulmányainak, és eddig nem közölt pályázatainak száma, 310-nél több újságcikket írt. Az utóbbiakat főképp a Csongrád Megyei Hírlapban és a Dél-magyarországban tette közzé. írt a Népszavába és a Eudove noviny-ba is. Az élet minden területén talált magának témát, de leginkább a néprajz világában mozgott otthonosan. Műveinek bibliográfiáját most állítják össze. Különösen szülőföldjének népéletével, szokásaival és történetével foglalkozott sokat. E témájú dolgozataiból válogatást adott közzé a Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatósága Pitvarosi tanulmányok címmel. Újabb kötetét jelenleg készítik elő. Aktivitásának, szellemi frissességének bizonyítéka, hogy az elmúlt évben nyerte el a Kisteleki Alapítvány díját Oltványi Pál nagyprépostról írott munkájával, amelynek a középpontjában a már elfelejtett, de általa megtalált végrendelet áll, amelyben egy népét szerető, nagyvonalúan adakozó főpap áll előttünk, aki kora Szegedjének jeles egyénisége volt. Pali bácsi levéltári és kutató tevékenysége mellett részt vett a szegedi szabadtéri színpad munkájában, a szlovák országos önkormányzat és a hazai szlovákság életében, amelyért magas kitüntetésben részesült. Szülőfaluja pedig 1996-ban díszpolgári címmel ismerte el aktív és alkotó életútját. Teljes életet élt, és ezt a szelíd szeretetet, ami sugárzott halk, csendes és visszafogott egyéniségéből, környezete legtöbbször viszonozta.

Blazovich László LSZ, 1999. 3. sz. 77-79. p.

204