Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
pártfogókra és felejthetetlen barátokra: Csánki Dezső néha kíméletlen energiájára; a szelíd Tagányi Károly lázas érdeklődésére, mellyel a vidékről hazaérkező Iványit irodájába vonja, hogy együtt ellenőrizzék az újonnan előkerült okleveles adatokat; a bécsi pénzügyi levéltárban elnyűtt nyomdai munkaköpenyben járkáló Thallóczy Lajos utolérhetetlen emberi kedvességére és tapintatára; a „patikája” rekeszeiből minden kérdésre forrás adattal, támponttal szolgálni képes Baranyai Bélára. Még annak a történész-levéltáros nemzedéknek emberei ők, - és sorukhoz talán utolsónak Iványi csatlakozik, - akiknek az élet még közvetlen és nagy élménye az évszázadokon át elzárt, hozzáférhetetlen forrásoknak ezekben az évtizedekben szinte szédítő bőségű feltárulása volt, - akik remegő kezekkel bontogathattak évszázadok óta lepecsételt iratcsomagokat, főúri kastélyok és kolostorok levéltári szobáiban, néha még egészen a táblabíró világ légkörét idéző külsőségek között. Még Iványi is kutatott olyan grófi levéltárban, ahol a kutató a legelőkelőbb ajánlólevelek birtokában is csak a család messze földről oda utazott megbízottjainak (minden ág részéről egy-egynek) jelenlétében naponként „reverzális” ellenében kaphatott ki anyagot, amit másnap ugyanígy számoltattak vissza vele. A források, és a bennük rejlő, már a modern polgári kritika forrásszemléletével meglátott és megrostált adatok nyomán a múlt mindennél élettelibb, elevenebb feltárulása, - a kor történészeinek e nagy élménye, mely a történetkutató szemében oly magas rangot adott a levéltári anyagnak és oly irigyeltté tette az ezzel állandó kapcsolatban levő levéltáros hivatását, - csodálható-e, ha ennek az élménynek hatása alól Iványi Béla többé egész életére sem tudja kivonni magát? 1914-ben Ő is bevonul: szinte a frontról hívják vissza az akkor szerveződő debreceni egyetem katedrájára. Intézményes kapcsolata a levéltárakkal ettől kezdve megszakad, de az ifjúkor nagy és nagy egyéniségekben látott példája többé már nem hagyja elszakadni a forrásoktól. Akár az egyetemi katedrán, akár már nyugdíjas öregségében, állandóan a forrásokhoz és a levéltári anyaghoz tér vissza, ha kétségtelenül nem is a modern levéltáros objektív szakszerűségével, de a kutató szenvedélyével és csodálkozásával, akinek minden újonnan előkerült irat, cédula, adat a múlt egy élő, eleven és színes része. A csodálkozó öröm és a szenvedélyes érdeklődés: a feltáruló források élményében felnőtt generáció e jellegzetes magatartásának jegyében tette közzé nagyszámú forráspublikációját és levéltári ismertetését (közülük nem egyet folyóiratunk hasábjain); vállalta el főúri családok levéltárainak rendezését, gondozását; szervezett még késő öregségében, a második világháború alatt is forráskiadvány sorozatot (a Körmendi Füzeteket); és vállalta el a Keszthelyre mentett Körmendi Levéltár rendezését. Akik ezt a fiatalosan eleven érdeklődést láthattuk, mely még késő öregségében is eltöltötte, eleven példán láthattuk és érthettük meg egy rég elmúlt történész nemzedék ma már csak a könyvtárak polcain sorakozó vastag kötetekben testet öltött kutatói szenvedélyét. Levéltár-szemléletünk, a levéltárak hivatásáról, a levéltári anyagról, annak rendjéről, hozzáférhetőségéről vallott felfogásunk azóta jelentősen megváltozott. Pontosabb lett és hűvösebb, szakszerűbb és objektívabb, szabályozottabb és rendszerezettebb: egészében talán kissé merevebb és személytelenebb. Iványi Béla generációja messze tűnt előlünk időben és a legszűkebb szakmáról vallott felfogásában egyaránt - vele magával e nemzedék utolsó tagja szállott a sírba. De emlékét kegyelettel és tisztelettel őrizve, egy nagy kor nagy levéltári nemzedékének hagyományát, a források szenvedélyes és mindig eleven, közönybe soha nem fúló tiszteletét: minden értelmes levéltári munkálkodás alapvető emberi előfeltételét is megőrizhetjük önmagunkban. Vörös Károly LK, 1964.1. sz. 141-142. p. 166
