Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
elébe tornyosuló és kikerülhetetlen elmúlásra. Dolgos életének, levéltári szolgálatának csak egy töredékét töltötte az Országos Levéltál Igazgatási csoportjánál, ahová 1981. június 19-én bekövetkezett halála előtt, tervezett nyugalomba vonulásának napjáig még visszatérni szándékozott. Úgy képzelte, hogy egy heti szabadságának ideje alatt elvégezheti majd otthon azokat a feladatokat, amelyeket napi nyolc órás, fárasztó hivatali munkája után magára vállalt, a sokadik otthonteremtés utolsó simításainak megkönnyítéseként. Mindig egyedül, segítség nélkül küszködött a hétköznapok kegyetlenül szívós, nehezen megoldható problémáival. Azon a péntek éjjelen is váratlanul érkező rosszullét, alattomos fájdalom lepte meg. Úgy tudjuk, példamutató erőfeszítéssel dacolt az ismeretlen kórral, a kapott tájékoztatások szerint korához és a körülményekhez képest sokáig meglepően eredményesen. Ezért is bíztunk olyan makacsul felgyógyulásában. Betegágyán, a műtétek között az elvégzendő feladatok foglalkoztatták, munkatársainak ilyen vonatkozásokban gyakran üzent. Amilyen csendben és szerényen élte le életét, olyan csendben múlt el, fogyott el lassan életereje. Szeretett kolléganőnktől, példamutató szorgalmú és emberségű munkatársunktól az óbudai temetőben 1981. július 8-án szomorú szívvel, örökre elbúcsúztunk. Emlékét kegyelettel megőrizzük. Kálnoki Kis Tamás LK, 1980-1981. 376-377. p. ЦВЗ Ü Akkor ragadta el Őt körünkből a halál, amikor úgy látszott, hogy hányatott élete végre egyenesbe fordul, s az előtte álló nyugalmas öregkor kárpótolja majd a korábbi megpróbáltatásokért. Sajnos - mindannyiunk fájdalmára - nem így történt! 1917. január 12-én született, mint a Magyar Királyi Folyam- és Tengerhajózási Rt. egyik szegény sorsú hajósának hatodik, és egyben legkisebb gyermeke. Alig tanulhatott, ösz- szesen 3 osztályt végzett el a „polgári iskolából, mert kenyérkereső foglalkozás után kellett néznie. 14 éves korától kezdve kitanulta a női szabóságot, amiből később mestervizsgát is tett. Innen kezdve a kisipari szakmai tevékenység lett legfontosabb - sokszor egyedüli - kenyérkeresete, megélhetési forrása, mely, mint fő-, vagy mellékfoglalkozás elkísérte Őt élete végéig. A felszabadulás fordulópontot jelentett számára is. Mint gyors- és gépírónő 1951 és 1954 között olyan fontos helyeken dolgozhatott, mint amilyenek az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara, a Népművelési Minisztérium vagy a Levéltárak Országos Központja és a Magyar Országos Levéltár voltak. Bár 1945 óta részt vett a munkásmozgalomban, mint kommunista párttag, 1957 márciusában mégis engedett az Óce- ánon-túlról érkező rokoni hívó szónak. Nővére évekig tartó unszolására hivatalos útlevéllel kivándorolt Argentínába. Négy hónap múlva azonban kénytelen volt csalódottan otthagyni testvére házát. Innen kezdve teljesen magára hagyatkozva - még az emigránsoknak járó segélyt is nélkülözve - tartotta fenn magát. Mint női szabó, továbbá mint a német nyelvet oktató házitanítónő kapott munkát, illetőleg alkalmazást. Egyetlen haszna 16 esztendőre nyúló önkéntes számkivetettségének az volt, hogy felsőfokon megtanulta a spanyol nyelvet, és megismerkedhetett Dél-Amerika egzotikus világával. Megtakarított fillérjei végül lehetővé tették, hogy 1973. július 7-én ismét Magyarország földjére lépjen. Itthon 2 évig kellett várnia arra az alkalomra, hogy - egyéb kenyérkereső foglalkozások után - 1975. május 15-én gyors- és gépírónői minőségben újra alkalmazza őt a Magyar Országos Levéltár. Azóta itt dolgozott körünkben, mint szerződéses, időszaki munkavállaló. Bár közben megszerezte már a nyugdíjba vonulásához kötelezően előírt 5 esztendei munkaidőt, mégis vállalta a további, 153
