Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Gáspár Károlyné Vincze Veronika (1908-1977)

Nehéz szívvel vetem soraim papírra, hogy nekrológot írjak. Mindig nehéz dolog megemlékezést írni, de még nehezebb akkor, amikor nemcsak egy kollegától, hanem egy igaz, hűséges baráttól kell búcsút venni.

1908. február 3-án Soltvadkerten született. Apja postai alkalmazott volt, aki 2 kicsi gyermeket maga után hagyva, még az I. világháború kezdetén, 1914-ben a fronton elesett. Az özvegyen, támasz nélkül maradt anya nagyon nehéz körülmények között nevelte gyermekeit.

Vera szinte gyermeklány, alig 17 éves, amikor az anyagi gondokkal küzdő édesanyjának egészsége megroppant. így a felsőkereskedelmi I. osztályának elvégzése után megszakította tanulmányait, hogy a családnak támasza legyen, s 1925. VI. 1-én közszolgálatba lépett. A VIII. kerületi Elöljáróságnál mint hetijegyzékes hivatalnok kezdte meg működését, majd 1932-ben a Központi Városházára került, s itt dolgozott a felszabadulásig. E munkahelyének számos ügyosztályát megismerte, s az így szerzett tapasztalatai hozzásegítették munkájának kitűnő elvégzéséhez. Magánszorgalomból továbbfejlesztette gépírás ismereteit és mellé megtanulta a gyorsírást is. Számos hivatali belső és hazai gép-gyorsíró versenyen indult, s nem eredménytelenül. Felszabadulás után nevezték csak ki kezelőtisztté a Fővárosi Tanácshoz, majd a státusrendezés után irodafőtisztté. 1947-1949 júniusáig az Országos Nemzeti Bizottság, majd a Magyar Függeüenségi Népfront Nagybudapesti Titkárságához rendelték, ahol nemcsak gép-gyorsírói tudását, de az ügyek intézése terén szerzett jártasságát is jól tudta kamatoztatni. Ezekről az évekről mindig szeretettel emlékezett, s azokról a volt munkatársairól is, akik e munkahelyéről indultak későbbi politikai pályájukra. E szervek megszűnése után, ezek iratanyagával együtt 1949-ben a Fővárosi Levéltárhoz került, majd 1951-ben a Levéltárak Országos Központja nyilvántartási csoportjához, mint főmunkaerő. 1956-ban a LÓK szervezetében beállott változások után az Országos Levéltárba helyezték, ahol előbb a könyvtárban, majd fél év múlva az I. osztályon nyert beosztást előbb, mint levéltári őr, 1962-től, pedig mint levéltári kezelő. Bár szeretett volna tényleges levéltári munkát végezni, de e munkahelyén erre nem kapott lehetőséget, mert az osztály adminisztrációját, főleg pedig gépelési munkáit kellett végeznie.

1966-ban hosszú tényleges közszolgálati évei után nyugállományba helyezték. Egy percig sem gondolhatott azonban a pihenésre. Nemcsak kevés nyugdíja, de a régi munkahelyéhez, a számára oly kedves, régi munkatársaihoz való ragaszkodása is arra késztette, hogy kevesebb óraszámmal, kötöttség nélkül, de munkát vállaljon. Szinte utolsó leheletéig becsülettel, szorgalommal és lelkiismerettel teljesítette a rábízott feladatokat.

Több mint 50 év közszolgálatban! Ez szinte hihetetlennek tűnik!

Jó munkájáért több esetben kapott pénzjutalmat, és mint nyugdíjas kiváló dolgozó kitüntetésben is részesült.

Családi gondjai kevésbé voltak ismeretesek. Hosszú ideig idős édesanyjával élt. Sokat aggódott a jól indult, de később zátonyra futott házassága miatt. Előbb édesanyját; húgát, majd férjét is elveszítette. Idős, beteg korára közvetlen hozzátartozó nélkül maradt. Csak a sors kifürkészhetetlenségével magyarázható, hogy egy távoli unokanővérét küldte mellé, aki betegsége alatt mindvégig, önfeláldozó módon volt a segítségére.

Bár a sors nem volt kegyes hozzá, mégis szerette az életet. Szerette a derűt, a vidámságot. „Kinrimova” verseivel sokunknak, sokszor szerzett derűs perceket. Szerette a zenét,

123