Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

nak bélyegét viselte magán. Ennek az osztálynak, ahogy már mondottuk, nem volt érdeke a társadalmi erőviszonyok megváltoztatása. Ezért konzervatív nézeteket vallott, azaz óhatatlanul szembekerült magával az élettel, és - jelképes kifejezéssel élve - nem Isten szabad ege alatt, hanem szobája négy fala közt érezte jól magát. Festett egekben és párnákra hímzett virágokban gyönyörködött. Ez a fojtó szobalevegő még a legjobb urbánus írók munkáiban is érezhető. Az urbánus írók nem osztották a népiek felfogását az irodalom és politika szükségszerű kapcsolatáról, műveikkel nem akartak tanítani és használni. Elhanyagolhatóknak, sőt nyűgnek érezték a közéleti problémákat, a társadalmi kérdésekkel való foglalkozást alacsony rendűnek és művészietlennek bélyegezték. Általában irtóztak minden célzatosságtól, a tendenciózus irodalmat eleve elutasították. Parlaginak, s a művészetre ártalmasnak véltek olyan gondolatokat, melyek tömegeket is foglalkoztattak. Mindebben nem nehéz fölfedeznünk a l'art pour l'art esztéta-gondolkodást, az apolitikus író alkati idegenkedését minden politikum iránt. Vieux jeu, mondhatjuk nyugodt lelkiismerettel, meggyőződésünk, hogy az urbánus és népi írókat (a valóban tehetségesekről van szó), elsősorban ellentétes alkatuk állította szembe egymással. Magyarságuk megfogalmazásában különböző nézeteket vallhatták, jóhiszeműségükhöz azonban nem férhet kétség. A zsurnalizmus aszfaltbetyárjait, megfizetett csatlósait éppúgy nem nevezhetjük „urbánusok"-nak, ahogy az alamuszi, koncra leső álparasztok sem érdemlik meg a „népi" nevezetet. Az urbánusoknak joggal vetették szemükre ellenfeleik, hogy végső soron megvalósíthatatlan elveket vallanak, tehetségük általában vértelen, vékonyan csörgedező. Viszont nem volt igazuk abban, hogy az „urbánus" jelző egyértelmű az eszmehíjassággal s a nemzet problémái iránti közömbösséggel. Az urbánusok gyakran helyesen állapították meg, hogy a népiek túlzó nacionalizmusa s türelmetlen fajimádata nem éppen magasrendű megnyilatkozások. Viszont gyászosan, sőt rosszindulatúan vélekedtek, mikor még a valódi tehetséget is megtagadták az olyan eredeti alkotóktól, mint például Sinka és Kodolányi. Kodolányi, mint említettük, polémiáiban gyakran ágyúval vonult legyek és szúnyogok, vagy a legjobb esetben patkányok ellen, cikkgyűjteményei, az Esti beszélgetés két kötete, mégis igen tanulságos olvasmány azok számára, kik e kor „kultúrájával" közelebbről óhajtanak megismerkedni. Kodolányi könyvének előszavában tiltakozik, hogy politikusnak, vagy akár csak publicistának is nevezzék: azt meg éppen borzadva utasítja vissza,