Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

nak a megélt valósággal vetélkedő sugallatos ereje Kodolányinak ebben a regényében a legélményszerűbb. A mi korunknak szánt tanulságai és figyelmeztetései is - a művészi tudatosság megőrzésével - ebben a munkájában lelhetők meg a legnagyobb számban, s leghatásosabban. Nagy gondolatát, nemzeti programját: a magyarság etnikai és szellemi javainak megóvását, a magyar nép megmaradását az ellenséges politikai és népi indulatok kíméletlen kereszttüzében megalkotott jelenetekben vési tudatunkba, s legsikerültebb jellemeit e központi mondanivalójának élményszerű közlésére alkotja meg. A fejérvári klastromban két szerencsésen polarizált típuson: Georgius és Ottó fráteren mutatja meg az ellenséges temperamentumok és faji ellentétek szükségszerű összecsapását. A német származású, Ják-nembéli Georgius örök idegensége a magyar világban, s a besenyő-magyar Ottó fráter hűvös komolysága, megragadó tárgyilagossága és mélységes fajszeretete szépen érzékelteti a kettejük közt tátongó, áthidalhatatlan szakadékot. Ok ketten harcolnak Julianus lelkéért: Georgius a nyugati germán világ hívének szeretné megnyerni a fiút, Ottó pedig a keleti rokonainkra, s leginkább az óhazában maradt testvéreinkre figyelmezteti. Julianus szívére és hajlamaira hallgat, Ottó fráter mellé szegődik. Elmegy ugyan Bonóniába, és elsajátítja a nyugati tudományt, de csak a nagy cél, a keletre hívó álmok megvalósítása érdekében. Nemcsak Georgius oktatja a maga módján a germánság igazi szándékaira, magyargyűlöletére, hanem a brutálisan őszinte szász Hubertus is Itáliában, ki leplezetlen megvetéssel és kicsinyléssel beszél „Turkia" (Magyarország) közeli végéről. Kodolányi egész kis világpolitikai leckét sűrít kettőjük izgatott párbeszédébe. Julianus az igazi magyarság jelképes hősévé magasodik, mikor Istenben bízva, de önérzetesen visszautasítja Hubertus gyalázkodásait, s a magyar faj elpusztíthatatlan értékeit szegezi szembe velük. Pedig odahaza sem rózsás a helyzet: Endre, a gyönge király, az idegen ebek harmincadjára hagyja az országot, az urak dőzsölnek és marakodnak, a nép szűkölködik, a Duna nádasaiban és part menti erdeiben Filetlen Pál, ez a középkori Rózsa Sándor garázdálkodik, s még az egyházi férfiak is gyakran méltatlan szolgái Krisztusnak, szívesen vedelik a bort, és hamis pénzt vernek. Julianus és társai mocsár és ingovány fölé építik egyházukat, az ő forró hitük és apostoli buzgóságuk az egyetlen méltó válasz az országos ínségre és pusztulásra. Említettük, mennyire fontos szerephez jutnak Kodolányi regényeiben az utolsó lapok vagy fejezetek. Ezek valóban konklúziók, megoldások, eszmei és művészi szemszögből egyaránt. Azok a jelenetek, melyekben Julianus és