Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

cseléke: ők alkották az „államot" ezekben az évtizedekben. El kell ismernünk, igazi műalkotás volt ez, az állam haszonélvezői gondosan ügyeltek, hogy ha már szorítania kell valahol a csizmának, ne az ő lábukon szorítson, hogy halmozódjék a profit a nagy kasszában, de a kisemmizettek elkeseredése mégse fajuljon nyílt forradalommá, hogy „Parlement"-jében legyen ellenzék, meg ne is legyen, hogy a bomló kapitalizmus minden erkölcsi szennye szabadon terjedjen az országban, de az állam és egyház tekintélyén és magas rangú korifeusainak jól kozmetikázott becsületén a legkisebb csorba se essék. Ez az állam csaknem unikum volt Európában, s ha a két háború közti lelkiismeretlen, hóbortos „úri" világban még elképzelhetetlen volt is a totális politikai gengszterizmusnak az a megdöbbentő aljassága, ami ezerkilencszáznegyvenöt után árasztott el bennünket, mégis elmondhatjuk, hogy a mai kor magyarja, ha a Sors edzeni kívánta, már Bethlen és Horthy idejében sem járt rossz iskolába. Mindezt csak elüljáróban mondottuk, hogy néhány szóval jelezzük e tíz termékeny esztendő társadalmi hátterét, erről a korról még beszélni fogunk. Süllyedő, hanyatló kor volt ez, ami jó értelemben törekvő, haladó tendenciát mutat benne, nem a rend hivatalos képviselőitől indult ki, hanem ellenükre, az ő élénk helytelenítésük közepette született meg, és kapott végül is polgárjogot a magyar szellemi és politikai életben. Kodolányi, mint már több ízben mondottuk, a forradalmi ellenzékhez tartozott. Ellenzékiség és saját, új mondanivaló pedig rendszerint együtt járnak, kivált olyan lélekben, mint az övé. Egyik erősíti, fejleszti a másikat, fokozza a teljesítőképességet, határozottságot szül és önbizalmat, sietteti a kibontakozást jó és rossz irányban egyformán. Hírlapi cikkein, tanulmányain kívül azonban - sajátságos módon - közvetlen kapcsolatot csak két vagy három munkájában találunk a mi korunkkal (helyesebben a két világháború közti évtizedekkel): az Ormánság regényeiben és a Tavaszi fagyban. Az emlékregények sora, önéletrajza, nagy történelmi regényei s az Örök Testamentum kötetei, magasabb értelemben ugyan, mind a mi korunkról, illetve a mi korunkhoz szólnak, közvetlen, tárgyi kapcsolat azonban, ismételjük, nincs közöttük és a jelenkor között. Azokban az esztendőkben, mikor szemhatára már annyira tágul, hogy az egész nemzetet, a nemzet teljes problematikáját magába öleli, regényeinek tárgyát nem a mai időkből meríti, hanem nagyszabású történelmi művek írásába fog. Színművei (ezek a Pogánytűz kivételével időszerű témákkal foglalkoznak) és novellái, az