Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

kintjük annak, szerkezete ezért kissé elmosódó. Összbenyomásunk mégis az, hogy biztos felépítésű, kerekded, befejezett művel van dolgunk. Szemmel láthatóan igényesebb alkotásnak szánta Futótűz című regé­nyét. Ebben nem elégedett meg egyetlen sorsnak, a magáénak ábrázolásával, hanem a regény kereteit úgy igyekezett tágítani, hogy társadalombírálata is megfelelő anyaghoz jusson. Az eredmény ezúttal a szándék mögött maradt. A kétféle anyagot annyira nem tudta egybeilleszteni, hogy a könyv olvasása köz­ben úgy érezzük, mintha két regényt olvasnánk: egyet a kamasz fiúk szerel­méről, egy másikat a főhős (az író) családjáról, a család tagjainak zilált életéről. A könyv tárgya: az író - ekkor már nagy diák - vajszlói testvérbarátjával, De­zsővel, anyai rokonainál vakációzik egy alföldi faluban, a háború utolsó évé­ben. Dezső már hosszabb ideje tartózkodik a rokonoknál, közös megegyezés­sel birtokaikon gazdálkodik, férfi nem lévén a háznál. Cserébe megmenekül a katonáskodástól; a nők azonban gyűlölik a „gőgös"-nek vélt parasztfiút. Mind­két fiú szerelmes egy fiatal leányba, Irénbe, a leány azonban csak játszik ve­lük. A forradalom hírére felbomlik a rend a faluban is, a „családi otthon"-ban is. A finis tragikomikus: mindenki szabadulni szeretne élete mocsarából, a te­hetetlenség azonban visszarántja őket. A fiúk Pestre utaznak, a forradalmi láz kellős közepébe... Amint látjuk, meglehetősen „izgalmas", szövevényes tör­ténet, lényegében mégis egyhangú: a szerves egységet kényszerű kapcsola­tok, a pontos jellemzést igen gyakran dévaj torzképek helyettesítik. A test­vérbarátok szerelme kissé nehezen fogadható el, a szerelem motivációja meglehetősen gyenge. Irént a szerző egyetlen olyan tulajdonsággal sem ru­házza fel, ami ilyen lángoló érzelmeket indokolttá tenne. A szerkezeti hibákon kívül ebben látjuk a regény fő hiányosságát. Az író nem tudja kellőképpen szuggerálni érzelmeinek őszinteségét; a két jellem - fiúé és lányé - annyira nem illik egymáshoz, hogy a könyv központi eseménye ezáltal az epizódok szintje alá süllyed. Társadalmi mondanivalói az a véleményünk, hogy az író harapós és karikírozó kedvében túlságosan megnyomta a tollat: ennyi élet­képtelen, rosszindulatú, ostoba figura egymás mellé állítása nagy vétség a va­lamennyire mégiscsak kötelező tárgyilagosság ellen. Lehetséges, hogy így volt, de éppen a valószerűség érdekében változtatni kellett volna a modelle­ken. (A költői elhitetés egy fontos, régi szabálya ez.) Ha hinnénk az írónak, az epizódszereplők egyik részét börtönbe, másik részét elmegyógyintézetbe kellene utasítanunk. Viszont készséggel elismerjük, hogy ha ezeket az embe­reket nem regényalakoknak, hanem mulatságos egyéneknek tekintjük,

Next

/
Oldalképek
Tartalom