Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

realizmussal. A Nyugat már-már akadémikusán szervezkedő, ízig-vérig polgári műveltségű és temperamentumú írói éppoly merevséggel fogadták, mint a nagyközönség legselejtesebb igényeit kiszolgáló „kulturális" szervek és potentátok. A népi igények és a népi műveltség szóhoz juttatása az irodalomban ekkor már nem volt ismeretlen jelenség, sőt Szabó Dezsőnek s néhány más írónak, elsősorban Móricz Zsigmondnak a hatására félig-meddig divatossá is lett. A korviszonyok kedvezőek voltak, s a közelmúltban lezajlott nagy közösségi megmozdulások is egy új népiség születéséről tanúskodtak. Mindez azonban még korántsem egyezett Kodolányi János eszményeivel. Kísérletek voltak, Gárdonyi álnépi modorában, még akkor is, mikor színpadi villámlások és mennydörgések kísérték, mint Szabó Dezső fantasztikus ponyva-kolosszusaiban, s még a legjobbakban is, mint Móricz Sáraranyában, volt valami a medvetáncból, hogy: „idenézz világ, ilyen a magyar paraszt! " A polgári szentimentalizmus mocsaraiban úsztak, vagy a turáni regék szivárványos hátterű dobogóin ágáltak. Az Ormánság három kötete azonban más volt. Ahogy mondani szokás: ennek a fele sem volt tréfa. Igen, a fele sem volt tréfa annak, hogy a magyar nép végre-valahára levetette a népszínművek rekvizitumait, s megszabadult a romantikusok lelkes mázolásaitól. Sem a megvetett statiszta, sem a mesébe illő hős szerepét nem vállalta többé, hanem birtokba vette a neki készített országot - egyelőre csak egy félig ismeretlen ifjú „naturalista" vékonyka regényeiben. A fele sem volt tréfa annak, hogy olyan művek, melyek a valóságos élet problematikus gazdagságát és követelő igényeit sugallták, nemcsak az irodalmi kritika számára nyújtottak anyagot, hanem a társadalmi, a politikai lelkiismeret kapuján is dörömböltek. Igen, a nép a kapuk előtt volt, most még az irodalom kapujában, de ki tudja, mit hoz a jövő? A Babits-Kosztolányi-vonal kapcsolata a népiség kérdésével közismert. Babits, saját vallomása szerint, úgy nézte a parasztot, mint az állatkert vadjait, Kosztolányi pedig azt mondta: „Én az öncélú (?) népiességet megvetem." A hivatalos fórumok „felforgatót" szimatoltak és ridegen elzárkóztak. A „városi kultúra" - íróstul, közönségestül - parasztnak, értsd: buta, műveletlen parasztnak titulálta. Mert valóban szörnyű dolog történt itt. Szörnyű és megengedhetetlen. Ez a magyar paraszt már nem volt többé alkalmas a hagyományos idegenforgalmi célokra. Egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy felhasználják. Egyszerűen itt volt, jó és rossz tulajdonságaival együtt, de mindig emberi tulajdonságokkal. Meg azután